A megmentőm |BEFEJEZETT|

13.

Igazából nem tudtam merre megyek, csak sétáltam a hideg utcákon, magamon jobban összehúzva a kabátot, és sálamba bújva.

Nem értettem magam, hogy miért volt ennyire rossz kedvem. Már megszokhattam volna, hogy egyedül vagyok. Most mégis..úgy érzem, hogy még magányosabb vagyok, mint eddig voltam.

Azt hiszem szeretem őt. Túlságosan is, és ha nem lehetek vele, mindennél jobban fáj.

Lehajtott fejjel mentem át a zebrán, észre sem véve a felém közeledő autót, ami nem tervezett lelassítani. Gondolkozni sem volt időm, nem hogy elugrani előle.

A kocsi mégsem ütött el. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy a földre kerülök, de egy pillanat múlva egy kéz fel is húzott. És szembe álltam, vele... Jaebummal, pont úgy, pont ott, ahol először találkoztunk. Hogy került megint ide?

-Mit keresel itt? -néztem fel rá, hevesen dobogó szívvel.

Talán az autó miatt, talán a hirtelen helyzet miatt, talán miatta....de a szívem nem akart nyugodni.

-Nem hagyom, hogy bajod essen. Soha. -nézett üveges tekintettel a szemembe.

-Jaebum. Nem kell megmentened többé, rendben? Hagyj békén! Menj utadra, szeress mást, engem pedig melőzz az életedből. Elegem van azokból, akik csak játszanak velem! Ha meg akarok halni, hagyd, hogy megtegyem! Nekem már rég halottnak kéne lennem, de miattad még mindig itt vagyok! -a végén szinte már ordítottam az utca közepén. -Nem tudom miért vagy mindig a közelembe, de legközelebb ha ilyenkor látsz, ahelyett hogy segítesz, nézd végig a halálom! -kiabáltam arcába, mire életemben először sírni láttam.

Csillogó szemei megteltek hideg, sós cseppekkel, amik lassanként folytak végig arcán.

-Nem hagylak meghalni. Nem halhatsz meg... -suttogta, majd lesütötte szemeit.

Megcsóváltam a fejemet. Ellök magától, aztán félt. Miért csinálja ezt velem?

Oldalra lépve kikerültem őt, és hazafele kezdtem sétálni.

Talán rideg vagyok vele. De ő is az volt velem.

Én nagyon nehezen bízok meg az emberekben, megvan az okom rá, hogy bizalmatlan legyek. Nem volt felhőtlen gyerekkorom, sem felhőtlen életem. Mindenki kihasznált, eldobott, megtámadott. Bántottak lelkileg, rongynak használtak. Sose volt senki, aki szeretett volna.

De itt volt ő. Jaebum. Mikor először láttam, féltem tőle, nem tudtam mit akar, miért kedves velem. Azt hittem, ő is csak ki akar használni. De nem tette, ő más volt mint a többi. Szeretett. Tudom, hogy szeretett. És végül a bizalmamba férkőzött.

De a bizalmamat nagyon könnyű lerombolni.

Mikor megkérdeztem tőle, hogy hat év után lenne-e az, aki velem tölti a szeretet ünnepét, csak annyit írt, hogy "majd megbeszéljük."

Nem utasított el. Reményt adott, negatív reményt. Ez azt tükrözi, hogy nem akar velem lenni, hogy csak egy futó kaland voltam, de nem akart lerombolni. Pedig megtette.

Ez csak egy ünnep, igaz? Ő pedig csak egy ember, igaz?

Nem kellene ilyen letörtnek lennem, nem kellene haragudnom rá. Mégis ezt teszem.

A fejemben, a lelkemben, és a szívemben sincs rend.

Össze vagyok zavarodva, és csak haza akarok menni, sírni, ordítani.

Nincs senkim.

Megint nincs senkim.

Sziasztok csibéim🐥❤

Aish, tudom, borzalmas rész. Unalmas, depis, lapos, hisztis😅 de jelenleg ha kényszerítenének se tudnék jobbat írni, ne haragudjatok. 

Igaz, nem lett volna muszáj ezt a részt felraknom, de mégis megtettem, mert úgy éreztem kell egy ilyen is. Végülis..

Igaz hogy nem történt benne semmi érdekfeszítő, de ha esetleg mégis elnyerte tetszésetek, hagyjatok nyomokat💜

Szép napot/estét csibéim🐥💝 Puszi: Niki~