Katarzis

talán

tequila-mámoros hangulatban
ültünk, egy romkocsma homályában
csak te és én
meg egy emlék:
hogy egy másik kerthelyiségben
nem is olyan rég
langyos szellő hozta
a frissen nyírt fű illatát
és még valamit.
így kezdődött
nem a szavaké volt a főszerep
pedig mennyi gondolat, mennyi késztetés
és remény
hogy majd most
itt lebegett köztünk
száz és száz ki nem mondott szó
egyszer talán belefulladok.
fojtogató érzés
a szád és közhelyek
egyre közelebb
akkor hittem
hittem
azt a valamit, a mindenséget köztünk,
szinte megállt az idő
nem volt több
csak egy végeláthatatlan pillanat. most sincs más és ez így van jól
őszre tél, sok színes levélre hó
egyszer azt mondtad
jön még a tavasz, az arany kikelet
de nem jött
csak egy csomó összetört kirakat csak a sötétség és a mélység
a mélység
ami benned nem volt meg
én viszont elvesztem benne.
nehéz volt nézni ahogy elmész
mégis
talán nem láttam gyönyörűbbet
és most te nézel
egy távolodó alakot, egy őrültet
ahogy magam mögött hagyom
az összes romkocsmát és kerthelyiséget
és a homályt, mert ezt akarom
a füsttől zavaros égboltot nézem
a betonból árad a hő
felettem villódzó fények
táncolnak, sárgák és kékek
nem számít a csend, a zaj
nem számít már semmi
az ég részévé válnak
mint mi, annak idején
az elmosódott sárgák és kékek elérnek a végtelenbe
és eszembe jut egy Vasarely-kép
amit talán sose láttam.