Katarzis

03.28

ma van a szülinapod.
felhívtál, alig múlt hajnal három,
persze csak messengeren
mert nem cseréltünk telefonszámot,
hiszen csak egy nyári kalandnak indult.
jobb is egy így, nincs fent a kötődés látszata,
csak maga a kötődés van, valahol mélyen,
valahol két szív ölelésében.
semmiségekről beszéltünk, mintha nem telt volna el
egy óceánt megtöltő pillanat
mióta utoljára hiányoltalak.
meséltél magadról, hogy mi történt mióta utoljára nem-beszéltünk,
egy kicsit elszomorodtam, mert eszembe jutottak a tervek,
amiket együtt szőttünk az utolsó vonatra várva:
vidámpark, játék, hatalom,
hogy majd végigrohanunk a városon egy részeg hajnalon,
hogy liftezünk egy áruházban fel és le,
hogy egyszer elmegyünk együtt az állatkertbe
megnézni a majmokat.
azóta megvetted azt a pár fehér cipőt
amit kinéztünk egy eldugott bolt kirakatában,
azóta eltelt a tél és én nélküled hócsatáztam
kipirosodott arccal.
aztán csak hallgattunk,
jól esett a csend, hallottam minden lélegzetvételed.
hajnal fél öt múlt, mikor leszálltál az üres metróról,
talán arra gondoltál amire én,
hogy megnyugtató kicsit együtt lenni,
hogy talán mindig egymásra találunk a végén,
jó lenne elhinni.
hallottam kattanni a zárat, hazaértél,
és búcsúzni kéne, egy újabb vég,
az este vége és a gyermekkorodé,
holnap már felnőttként ébredsz - emlékeztettelek
ez lehetne egy új kezdet, végre.
te leszel az első, akit hívok - ígérted
hangod kihívó, de őszinte,
és már nem tudtam hihetek-e a szavaknak
a szavadnak.
helyes – mondtam hát nevetve,
ki? – kérdezted, és tudtam hogy arcodon ott a pimasz mosoly,
de nem bírtam kimondani, csak egy sokatmondó sóhaj volt
a válaszom.
tudom – mondtad erre,
és szinte láttalak ahogy ülsz az ágyon magad elé meredve,
és én úgyanígy ülök több száz kilométerre.
majdnem kimondom, hogy hiányzol
de eszembe jut minden, így mégsem teszem
elbúcsúzom, te lassan elalszol, én a sötét szobában gondolkozom
még hallom a hangod, már majdnem elfelejtettem.
lehunyom a szemem és újra ott állok melletted
a Balaton parton a csillagok alatt,
kezed a kezembe, a nyár íze az ajkadon, remegve,
akkor azt gondoltuk, van még holnapunk.
és most, a szívünk újra egy ritmust dobog.