Katarzis

évszakok

megolvad a tél
és megdobban a szív,
az örökké csak pár percig tart,
talán csak egy eltűnő pillanat,
feléled egy elfeledett álom
hátha most te leszel a valóságom,
egy tavaszi hajnalon
a poharakat számolom az asztalon,
a szomorú szavak érthetetlenek,
klisék és közhelyek:
erre tarts, szárnyalj, kövess, vigyázz,
táncolj, nevess, szeress, igyál,
de majd most,
egy új kezdet hajnalán,
egy új hajnal kezdetén,
mikor lehunyom a szemem
csak egy gondolat vezet,
hogy holnap talán
madárdalra ébredek.

különös érzés volt
hosszú idő után újra látni
egy nyárvégi estén
égett a tűz, ezernyi szikra szállt a csillagok felé,
a karjaid és a füst ölelt körül,
lángra lobbantottál és velem együtt égtél,
a szemembe néztél és azt mondtad
ezzel már elkéstél,
a mélylila felhő felettünk
lassan borította be az eget,
villámlott és dübörgött, a természet tombolt
az egész világ felett,
gyönyörű, mint a lelkem
de nézd csak, a távolban
feltűnik egy fénysugár,
a harc véget ér és újra kék az ég,
de én nem érzek mást
csak az elmúló nyár ízét
az érintésed nyomán.

már az esőcseppek is kerülnek
olyan szomorú lettem,
pedig emlékszem,
mikor őszi éjjel az avarban
sétálva megálltam
érezni az esőt
felrémlett egy kép, egy pillanat,
amikor kézenfogva sétáltunk
a halványkék ég alatt,
mikor a szürke hétköznapon
a zárt ablakon keresztül is éreztem...
ám ha most esik
már csak vizes leszek.

ablakon nyíló jégvirág
választ el a külvilágtól
havazik odakint
a hópelyhek mint eltévedt csillagok
bent ég a tűz, táncol a láng,
kint a tél az úr, hófehér a táj
benned eltévedt fájdalom
fájlalom
bennem dobban, lüktet, hiányol
hiányzol
egy téli-álom maradsz.