Katarzis

Csak egy vers

Csak egy vers, mindegy miről,
talán egy örökké zuhanó kőről, mint abban a Simon Márton versben,
talán valami többről, mert ez bonyolultabb,
igazából szólhat bármiről, csak ne rólad.
Szóljon az öreg virágárusról, aki a temető kapujában vár,
körülveszi a sok színes virág,
kezében egy kés, de a szemében fájdalom,
a szívében egy emlék, valami másról, egy kézfogásról egy távoli hajnalon.
Talán meg sem történt.
Szóljon a késdobálóról a cirkuszban, akitől már elvárják, hogy hibázzon,
akit minden éjjel úgy ragad magával az álom,
mint egy tengeribeteg matrózt a vihar az óceánt szelő vitorláson.
Még egy nappal közelebb ér oda, ahol nincs cél csak rettegés,
ahol céltábla az élete és mindig más áll a kereszt közepén.
Talán soha nem lesz vége.
Vagy szóljon a bohócról,
mert - nézz szembe a félelmeddel-
mindig is féltem a hamis mosolytól.
A bohócról, aki minden reggel álarcot fest, hogy mindig emlékezz:
ez csak egy illúzió, egy szar vicc, amin nevetsz, de nem érted a lényeget.
Egy festett mosoly, boldog vagyok, látod? és
még te sem hiszed, hogy ezzel az egész közönséget átvágod,
de egyszer minden műsor véget ér.
És a tükör előtt, ahol nincs rivaldafény,
egy könnyáztatott arcon
eltorzul a mosoly és feltűnik a fájdalom.
Igen, szóljon a bohócról. Aki
talán én vagyok.