mi vagyunk saját magunk korlátai
egy sötét szobában a falat bámulva
mi vagyunk a visszatartó kéz
a folytonos kétség
a saját utunkban állunk
mint elveszett lidérc
a reménytelenség ködös útján
a korlát
ami a visszatart az óceántól, a
végtelentől
elsüllyedni talán mégsem kéne
egy perce, kérlek
csak egy percre had álljak félre
és menjen el mellettem a megálljt
parancsoló alak
hátha most az egyszer én
választalak
utamnak
YOU ARE READING
Katarzis
PoetrySose szerettem verseket írni, mert nem éreztem őket elég jónak. Aztan egyszer megtörtent a nagy áttörés, és azóta egyre jobban megszerettem a saját írásaimat. Olyan érzéseket, gondolatokat tudok velük közvetíteni, amit máshogy nem lehet. Ezek a vers...
