Ha Akarnám... (BEFEJEZETT)

17. Végre valami jó!

Amikor Adam kiment, bementem a fürdőbe, majd, mikor elvégeztem a teendőimet tisztán és frissen léptem be a nappaliba, ahol Adam ült a kanapén egy körülbelül velem egyidős lánnyal. Amikor észrevettek, a lány kedves mosollyal kezet nyújtott nekem:
– Amy vagyok, Adam barátnője, Adam már mindent elmesélt, nagyon sajnálom, ami az anyukáddal történt, részvétem.
– Szia, köszönöm! Szóval Adam barátnője vagy? Örülök, hogy megismertelek.
– Szintúgy! Gyere megmutatom a házat neked. Tudom, hogy csak most érkeztél, és, hogy Adam csak a szobádat mutatta meg, úgyhogy itt az ideje megmutatni neked a ház többi részét. Persze csak ha van kedved.
– Hát persze! Miért ne?
Amy kivezetett a kertbe, ami lélegzetelállító volt. Még sohasem láttam, ennél szebb kertet. Amy megragadta a kezem, majd a kert közepén lévő hintákhoz vezetett. Mindketten elfoglaltuk a nekünk szimpatikus hintát, és nem törődve semmivel, önfeledten kezdtünk hintázni. Nem is lehetne jobb ez a nap! Talán elfelejthetem ami Scott-al történt, és boldogan élhetek szenvedések nélkül. Talán most már minden rendbe jön!
Hát persze! Ezt hittem én... De mint mindig, most sem úgy alakulnak a dolgaim, hogy happy end legyen a vége. Nem! A Happy End nem jellemző az én életemre. Ez inkább egy mesebeli álom. Olyan mint mikor kiskoromban azt mondtam anyának, hogy én bizony hercegnő leszek, egy szőke herceggel az oldalamon. Mint látjátok, nem vagyok hercegnő, sőt még herceg sincs fehér lovon! Az én életem nem illik bele a tündérmesék jól ismert világába! Itt nem válnak valóra az álmok, sokkal inkább egy rémálomhoz lehet hasonlítani, az én " mesébe illő " ( remélem mindenki érzi az iróniát! ) életem. Szóval nem számítok semmi jóra. És mind mindig a megérzéseim nem csaptak be. A gondolataim Amy zavarta meg:
– Luna! Hallasz? Már vagy tíz perce mondok neked, de te mintha nem is ezen a világon lennél!
– Jaj! Ne haragudj Amy, csak elgondolkoztam az életemen.
– És? Mire jutottál?
– Őszintén? Semmire. Az égvilágon semmire. Most már nem tudok kiigazodni a saját életemen. Nem tudom, hogy kiben bízhatok. Az egyetlen ember, akiben bíztam, becsapott, és a legrosszabb, hogy ez az ember a saját anyám. Úgy érzem, nincs értelme semminek. Már semmi nem ugyanaz! Mintha egy másik világba csöppentem volna. Egy olyan világba, amit magam sem ismerek, egy olyan világba, ahol csak magamra számíthatok, egy olyan világba, ahol mindenki az ellenségem, ahol egyedül vagyok.
– Ez nem igaz! Ha ez vigasztal, akkor én itt vagyok veled! Rám számíthatsz! Tudom, hogy ez túl korai, hisz egy napja ismersz, de bíznod kell bennem. – Rendben? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét.
– Rendben – fogadtam el jobbját.
Azt hiszem ez volt, az eddigi legjobb döntésem...