We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

7

RM & V - 네시 (4 O'CLOCK)  

Because like any movie, like any dialogue

The whole world is blue under the moonlight  

Ötvenkettedik nap

Egy idő után, mi is túl lendültünk azokon a bizonyos mézesheteken, amikről a kapcsolatunk elején beszéltem. Lassan két hónapnyi együttlét után nyilván kicsit eltávolodtunk egymástól- lassan már nem voltak olyan történetek, amikről nem beszéltünk, lassan mindenen túl voltunk, és már nem kellett a nap huszonnégy órájában szót váltanunk. Néha sokat beszéltünk, néha kevesebbet- mindketten egyet értettünk abban, hogy élőben sokkal jobbak a csevejeink, így kicsit vonakodtunk a telefonos cseteléstől.

A szülinapom után megint visszatért minden a régi kerékvágásba, Sehun megosztotta velem születésének dátumát, mondván én nehogy úgy járjak, mint Ő, sőt kifejezetten kiemelte, hogy véletlenül se felejtsek el adni neki valamit.

Úgyhogy napokkal később, délután elindultam, hogy megtegyem a már annyiszor megtett utat, a házam, és Sehun munkahelye/lakhelye közötti távolságot. Beérve a bárba, hál istennek nem fogadott túl nagy hangzavar, és nyüzsgés, mondjuk mit is vártam, így vasárnap délután. Minseok Ült a pult mögött, 21. század gyermekeként a telefonját nyomkodta, de amint észlelte, hogy leülök elé, felkapta a fejét, mosolyogva köszöntött.

- Mi járatban? – majd előkapott egy poharat – Valamit?

- Valamit, lepj meg – mentem bele nevetve – Sehunt keresem, nem úgy volt, hogy ma dolgozik?

- Nem mondta? – kérdezte meglepetten, mire fejemet ráztam, akármi is volt, nem tudtam róla – Sehunt haza küldtem, mert elég szarul nézett ki. Pár óráig itt volt, de látszott rajta, hogy alig áll a lábán, úgyhogy addig kiabáltam vele, amíg fel nem adta, és el nem indult.

- Reggel óta nem beszéltünk – néztem rá a telefonomra, megnézve, tényleg egy fránya üzenetet se kaptam tőle – Aish ez a gyerek... – ráztam meg a fejem – szólhatott volna, ha beteg.

- Nézd el neki – nevetett Minseok – Tényleg rosszul nézett ki, felmehetnél hozzá, ha már itt vagy. Tudod...

- A kódot, igen. Az ajtót meg sose zárja, ha otthon van, hányszor mondtam neki, hogy egyszer ki fogják rabolni...

Xiumin jót nevetett rajtam, majd utamra engedett, magammal vihettem azt a kis üveg kólát, amit elém rakott. Úgyhogy elindultam, bepötyögve a kódot, léptem be az épületbe, és sétáltam Sehun ajtaja felé. Mint mindig, most se volt zárv, így Őt szólongatva könnyedén léptem át a küszöböt. Ahogy leraktam a táskám, már hallottam a nyöszörgését, Sehun a kanapén szenvedett, valószínűleg érkezésemre ébredt fel.

- Jiah? – óvatosan emelkedett meg, szemei szinte letapadtak, de mire odaértem, már ült, és Minseok nem viccelt, amikor azt mondta, szarul néz ki – Mit keresel itt?

- Borzalmasan nézel ki – közöltem vele, kérdését figyelmen kívül hagyva – Vettél már be valamit?

- Nem, jól vagyok – kötötte az ebed a karóhoz, miközben felnézett rám, aki már előtte álldogált – Tényleg, csak... kicsit fáradt vagyok.

- Ja, persze...

Kezem a homlokához emeltem, az meg szinte égetett. Hideg érintésembe kissé beleborzongott, ahogy arcához lejjebb csúszott a kezem, boldogan fúrta ujjaim közé fejét. Mozdulatára akaratlanul is elmosolyodtam, csukott szemeivel, szinte el is aludt ebben a pozícióban.