We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

21

Száznyolcvannyolcadik nap

Szerda reggel fáradtan nyomtam le ébresztőm, majd első mozdulatommal egyből vissza is dőltem eredeti állapotomba. Kezemmel megtapogattam a mögöttem lévő részét az ágynak, érzékeltem Sehun már nem feküdt mellettem, és mivel hamarabb is ment aludni mint én, ez annyira nem volt meglepő, tízkor már horkolt, tizenkét órával később minimum fenn kellett már lennie. Magamban szenvedtem nyögdécseltem, kifejezetten nehezen sikerült ébredeznem.

Az ajtó hangjára nyitottam ki szemeim, Sehun rám mosolyogva jött be egy bögrével a kezében- lehet tíz óra volt, de én előtte hajnal egyig olvasgattam papírokat, nézegettem szerződéseket- túlóra, pontosan.

- Jó reggelt – ült le az ágy szélére, mire nehezen, de feltoltam magam – Kávét?

- Köszönöm – vettem el tőle nagy nehezen – Mióta vagy ébren?

- Nyolc körül keltem, úgyhogy kölcsön vettem a laptopod, és elmulattam rajta az időt.

Bólintottam, üzenve, hogy oké, semmi baj, majd kortyoltam egyet a kávéból, kettőt, jó, majdnem egy húzásra megittam a felét. Sehun megengedett magának egy apró kacajt, mire sértetten néztem rá, még fáradt voltam, és nyűgös.

- Meddig voltál fenn?

- Egyig, talán. De felkell kelnem, mert délután visszamegyek, és ma el akartam menni ruhát venni az esküvőre. Utolsó pillanatban már nem lesz se kedvem, se energiám.

- Értem, hát akkor pattanj – közölte, mire felhorkantottam – Na, gyerünk. Ha kikelsz az ágyból könnyebb lesz.

- De nem akarok – vágtam rá, letéve a szekrényre a bögrét, majd visszavágva magam a párnák közé – Fáradt vagyok.

- Na, gyerünk – nyújt felém, és kapta el kezem – Tudod, hogy fel akarsz kelni.

- Nem fekszel inkább be mellém? – néztem rá nagy szemekkel, kitapasztaltam már, gyengéje volt, ha elkezdtem aranyosan viselkedni, tekintve, hogy elég ritkán vett rá a lélek – Csak egy kicsit?

- Noona, tudod, hogy te jársz rosszabbul, ha...

- Sehun-ah! – vágtam közbe – Kérlek!

Egy pillanatra megilletődött, talán még bele is pirul kirohanásomba, amit csak egy orrvakarással, tekintete elvezetésével próbált leplezni. Addig néztem rá, míg végül nem kezdett krákogni, Megadóan sóhajtott egyet, majd megszabva, hogy tényleg csak egy kis ideig, de befeküdt mellém. Elégedetten kúsztam hozzá közelebb, ahogy befeküdt a takaró alá fél kezével átölelt, fejét az enyémre hajtotta, biztos voltam benne, épp szemeit hunyja le ezzel egyidőben.

Tökéletes szimbiózisban éltünk, már több mint fél éve, rutin szerűen dobtam be pár napra elegendő ruhát, mikor épp Sehunnál aludtam, és tette Ő is ugyanezt, ha nálam voltunk. Lassan már mintha együtt éltünk volna, csak épp mikor melyikünk lakásán, ettől függetlenül lassacskán haladtunk, de nem is volt hova sietnünk; én a munkámra, míg Ő tanulmányaira és munkájára fókuszált, ha egyikünk kiégett a másik felrángatta a földről. Fejemet mellkasán pihentettem, már közel voltam, hogy ismét elaludjak, folyton használt parfümjének illata minden egyes lélegzet véletelemkor egyre erőteljesebb lett, éreztem ahogy bal keze fel- s le jár csípőm vonalán, pulzusom pedig egyre inkább lassul a nyugodt légkörtől.

Ez. Az ilyen pillanatok voltak a legszebbek, amikor csendben feküdtünk egymás mellett, puszta jelenlétünkkel tökéletes nyugalmat hozva a másikra.

- Aludj egy kicsit – szólalt meg halkan, mire megemeltem fejem, csak hogy ránézhessek – Felkeltelek tizenegykor, eszünk, aztán elviszlek kocsival, hogy nézz magadnak egy ruhát, talán megebédelünk, és hozd a cuccaid, utána eldoblak munkába is.