We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

23

  Kettőszázharminchatodik nap

Teltek a napok

Jöttek, s mentek, Sehun vizsgaidőszaka elkezdődött, nekem is ment a nagy hajrá, immáron december közepében, hogy aztán elnyerhessük majd a jól megérdemelt pihenést. Az esküvő szép volt, gyors volt, a hétvége ami alatt elszabadulhattunk Szöül monotonitásától mindkettőnknek jót tett, olyan kipihenten érkeztünk végül visszalakhelyünkre, mint régen utoljára.

Decemberben pedig már mindent elkezdtek díszíteni; az utcákat, a kirakatokat, lassan mindenhol elkezdtek felhangzani a karácsonyi nóták, és én csak egy dologra tudtam koncentrálni- első közös karácsonyunk, mi a francot fogok én adni Sehunnak. Ezzel az egy gondolattal a fejemben ültem be a boxba, hogy csatlakozzam barátimhoz; Baekhyun, Minseok, és Jongdae már ott ültek, én pedig kapva egy üzenetet legjobb barátomtól szinte már repültem is Sehun munkahelyére- míg Ő maga nyomta az ágyat, így délután három fele; van ilyen, ha az ember hajnal ötig dolgozik.

- Őszintén hittem, hogy nem látunk ma téged – köszöntött szokásosan Baekhyun, miközben leültem vele szembe – Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy koszos pólóban ülsz a tv előtt, és várod, hogy valaki fényt vigyen, unalmas kis életedbe...

- Tudod – mutattam rá komolyan ábrázattal – Lassan átlépsz egy határt.

- Ja, hogy ezzel még nem lépett át egy határt? – nevetett Minseok – Fura egy barátságotok van.

- Kapcsolatunk kimerül abban, hogy Baek folyamatosan piszkál, én etetem Őt, de legalább szétsírhatom a párnáját, ha gond van – vontam vállat mosolyogva, mire Baekhyun is felnevetett – Megéri.

- Ez emlékeztet a mi barátságunkra is Chennel...

- Hééééé! – kiáltott fel az említett, de hirtelen meg is torpant – Várj, melyik vagyok én, attól függ, hogy zavar-e.

Szóval igen; jó hangulatba töltöttem szabadnapjaim egyikét, ezt a folyton egymást váltó nyolc fiú biztosította számomra. Két órával később miattuk lefáradta, arcomba temetve hallgattam a sok hülyeséget, amik a szájukon kijött- de lassan már tényleg hozzászoktam, sőt, hiányoltam volna, ha nem hallgatom.

Még volt vagy másfél, két hét karácsonyig, de már Ők is a hangulat árjával úsztak; mint kiderült, szűk baráti társaságon belül húztak, aznap még meghívást is kaptam, a huszonhetedikén megtartandó buliba; hurrá. Számomra már megvolt az december rutinja; huszonharmadikán váltóruhával együtt érkezem családi fészkembe, hogy ott tölthessem az ünnepeket, huszonnegyedikén együtt karácsonyozunk, nem nagy dolog, csak meghitten. A huszonötödikét már ismeretségünk kezdetet óta Baekhyunnal együtt töltjük, hagyomány volt már, mint, ahogy az is, hogy huszonegyedikén együtt díszítjük fel a házát, hogy a későbbi ünneplésünkön csodálatosan nézzen ki; mintha ráokádott volna a télapó. Az én decemberi kavalkádomnak pedig itt vége is volt; hozzátartozóim nem is nagyon erőltettek többet, és én se éreztem szükségét.

- Eddig idén kapod a legjobb ajándékodat -közölte Baekhyun – Ajánlom, hogy ne szúrd ki a szemem valami utalvánnyal...

- Minden évben ezt mondod – válaszoltam – És sosem adnék utalványt. Jobban ismerlek ennél...

- Mit kaptál tavaly? – csatlakozott be a beszélgetésbe Jongdae – Tényleg ilyen jó ajándékokat ad, vagy csak a szája nagy?

- Tényleg jókat ad... - ismertem be kelletlenül mire az említettem arcán elterült egy hatalmas vigyor tavaly összeillő bolyhos zoknikat kaptam, és egy könyvet, amit akkor már három éve próbáltam megszerezni, de sehol se találtam, és épp készültem feladni. Azelőtt teáskészletet kaptam, mivel eltörtem a bögréim nagy részét, de sosem jutottam el odáig, hogy olyat találjak ami tetszik, vagy, hogy egyáltalán elmenjek venni... valakinek ezek elég láma ajándékok, de nekem pont beletrafált, unalmas egy személyiség vagyok.