We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

13/2

AKMU - Melted

  I leave the darkness that finds my heart


Even the cold shadow that covers the night starts to harden 

Végül egy percet se aludva utaztuk végig az a saccra max húsz percet. Néha beszélettünk, néha csak bámultuk az utat, és mikor végre Sehun lelassított, majd lassan leállt, hálát adtam az égnek, hogy kinyújthatom a lábaim. Ahogy kiugrottam a kocsiból, össze is húztam kardigánom, oké, hogy vízközel, de fene se gondolta volna, hogy ilyen hideg lesz.

- Mondtam, hogy hozz melegebb ruhákat - közölte Sehun, miközben segítettem neki kipakolni hátulról - Itt még nyáron is elég hűvös tud lenni, és nem fogtuk ki a legjobb időt.

- Hoztam - grimaszoltam, mire Ő elnevette magát - Majd átöltözöm, vagy nem, a lakásban melegebb van, ugye?

- Incheongban vagyunk, nem a kőkorszakban.

Szellemes visszaszólására csak ismét rágrimaszoltam, immáron mellette, kacagva pöckölte meg a homlokom, mire hangosan felkiáltottam. Végül átkarolt, egymásba kapaszkodva sétáltunk fel a tornácra, és én csak akkor vettem észre, hogy Sehun szülei, már ki tudja mióta ott állhattak. Ahogy eléjük értünk, szinte egyből eldobtam a táskákat a kezemből, meghajolva mutatkoztam be, sosem voltam a legjobb az első találkozásokban. Könyörgöm, mikor Sehun barátaival találkoztam, kizoomoltam vagy öt percig, és azt sem tudtam, mit mondtak nekem.

Mit tehetnék, egyszerűen mindent túl izgultam, ez szinte már a védjegyem volt. 

- Sajnálom a hangoskodást - kértem egyből elnézést a mosolygó szülőktől, hát na, csak meg kéne kedveltetnem magam - Kim Jiah vagyok, örvendek a találkozásnak.

- Ugyan - nevetett Sehun apja (miközben én azon kattogtam, hogy most a vezetéknevén kéne hívnom vagy hívhatom-e már abeonimnak)  - Sehun mindig is hangos gyerek volt, nem vártunk tőle mást.

- Apa! - csattant fel mellettem barátom - Sosem voltam olyan hangos, mint Jiah!

- Sehun-ah! - szólt rá anyja - Légy tisztelettudóbb a barátnőddel! Azt mondtad még idősebb is nálad, nem? - Sehun flegmán prüszkölt egyet, kezeit összefonta, majd bólintott - Kérj tőle bocsánatot.

- Mi? - hitetlenkedett, és igen, itt már nehezen ment, hogy ne nevessem el magam, főleg, mikor Sehun anyukája, nagyon rá akarta venni fiát a bocsánat kérésre; kénytelen volt felém fordulni, és nemtörődöm módon ismét megszólalni - Bocsánat, Noona.

- Jaj Sehun-ah - sóhajtottam - veled mindig csak a baj van!

Aranyos kis bájcsevej volt, funkcióját el is látta; idegességem szép lassan párolgott el, mármint Sehun szülei olyan kicseszett aranyosak voltak, hogy valahogy nem ment izgulnom, ahogy felajánlották, hogy segítenek bevinni a cuccokat, hát az én szívem már elnyerték. Persze mikor hátat fordítottak nekünk, Sehun óvatosan meglökött, odamorogta, hogy ezt még visszakapom, hát persze- eszembe se jutott volna, hogy Ő majd ezt így hagyja.

Aranyos kis családi ház volt- nem túl nagy, de nem is kicsi, lenn csak egy nappali volt, egy konyha, minden bizonnyal egy fürdő, míg az emeleten a szobák pihentek. Fél órát kaptunk a pakolásra, a vacsora már csak ránk várt, mint Sehun bátyja az emeleten- remek, még egy kínos első találkozás. Barátomat követve sétáltam fel a lépcsőn, majd léptünk be egy szobába, ami minden bizonnyal az övé lehetett. Kérdéseket nem igazán kellett feltennem, addigra már szinte mindent tudtam Sehun gyerekkoráról; Szöülban született, hét éves korában költöztek Incheonba, végül tizenöt évesen felköltözött nagyszüleihez, hogy Szöülban járhasson iskolába. Amúgy tipikus fiúszoba volt, mivel túl sokan nem lakhattak, miután Ő elköltözött, elég rend uralkodott, tisztaság, fogjuk rá, egy ágy, egy asztal, pár polc, néhány poszter a falon. Ahogy leraktam táskám, egyből felfedezőútra indultam; kíváncsi voltam, miket is rejtegetnek azok a polcok.