We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

22

Peter Manis - In my Head

You're in my head but I keep on forgetting that
I'm here instead and it seems never ending

Százkilencvenegyedik nap

Napokkal később, reggel nyolckor már nagytáskával a kezemben ültem a lépcsőn, és vártam Sehunra. Mivel pénteken én egész nap dolgoztam, Ő egész nap tanult, majd este felé dolgozott, megállapodtunk, hogy a legkényelmesebb, ha reggel találkozunk, nem is vártam rá sokat, hamar kanyarodott be kocsijával, majd szállt ki.

- Jó reggelt – hajolt felém fáradt mosollyal – Jól aludtál?

- Tökéletesen – mutattam fel hüvelykujjam – Fáradtnak tűnsz – jelentettem ki, miközben táskámat kivéve kezemből bedobta azt a hátsóülésre- akarod, hogy vezessek egy ideig?

- Nem lenne gond? – kérdezett vissza mire bólintottam – Félúton cserélhetünk, csak kell egy kis idő, hogy felébredjek.

- Mikor aludtál el? – kérdeztem beülve a volán mögé, miközben próbáltam beállítani az ülést, Sehun meg a fene hosszú lábai; el sem láttam onnan a pedálokig – Nagyon későn?

- Xiumin éjfélkor elengedett, úgyhogy fél egy körül már az ágyat nyomtam. Te beszéltél Baekhyunnal?

Elindultunk, beszélgettünk; Baekhyun tudott róla, hogy macskát kell etetnie a házamban, Jungho már Busanban van, nem kért a fuvarunkból, jó kedvűen vezettem, miközben Sehun láthatóan egyre fáradtabb volt. Hamar döntött úgy, hogy nyugovóra tér, még egyszer megköszönte, hogy beültem vezetni, legyintettem, társasága helyett a rádiót hallgattam, két percbe se telt, hogy elaludjon.

Néha apró mosollyal az arcomon néztem rá, hogy még él-e, nyilván nem akartam felkelteni, de egyedül vezetni huzamosabb ideig, egy idő után nem csak hogy igazán kimerítő, de rohadtul unalmas is. Mikor már meguntam a fák számolását, a rendszemtáblákkal való szórakozást, szinte imába foglaltam Sehun nevét, keljen végre fel, és szórakoztasson, vagy cseréljünk, igazából rám is rám fért volna az alvás. Minden egyes mocorgására felfigyeltem, mint amikor a macskám fiatal volt még, és kettyós, attól féltem lelök valamit, szóval Sehun, a francért sem akart felkelni, olyan kényelmesen dőlt az ablaknak, szinte már féltékeny voltam rá. Ahogy elvezettem róla szemeim, telefonom megszólalt, az utat figyelve, rutinos mozdulattal vettem fel, majd hangosítottam is ki egyből.

- Tessék – szóltam bele kukán, mivel nem tudtam ki az.

- Szia, Baekhyun vagyok – hangoskodott barátom – Vezetsz?

- Hé, halkabban – szóltam rá – Sehun alszik, úgyhogy igen, vezetek. Mondjad.

- A macskád szétszedte a pulton hagyott szendvicsedet – közölte, mire gondterheltem rongytam össze – Lelökött egy pohár vizet is, úgyhogy feltakarítanám, de nem találom a felmosót. Tartasz egyáltalán olyat a lakásban?

- Várj, először is, mit keresel nálam? Azt hittem este mész.

- Este elmegyünk a többiekkel, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy fogok jönni, szóval előrébb hoztam – magyarázta – Ti merre jártok?

- Még egy másfél óra. Lassan váltanánk de Sehun...

- Sehun ébren van.

Hangjára rá is néztem, fáradtan dörzsölte szemeit, minden bizonnyal beszélgetésünkre ébredt, nagyokat nyújtózkodott, vagy is, hát akkorát amekkorát tudott egy zárt térben.