We Don't Talk Anymore || Oh Sehun.

28

Kettőszáznegyedik nap

- Mondtam már, hogy milyen rohadt sok cuccod van?!

A kis görbe ünneplős esténk után Sehunnal mindketten kiélveztük a későn kelés csodálatos érzését. Barátom iszonyú fejfájással ébredt, pont emiatt előttem méghozzá, mire tizenegy lett, és én kimentem a konyhába, Ő már a kanapén fetrengett, szenvedett, az asztalon víz, piritós, és egy adag fejfájáscsillapító. Hiába voltam fáradt, jólesően nevettem ki, mire Ő csak hisztizett, ha már élvezem sznvedését, halkan tegyem azt; hát inkább leültem mellé, ahogy az már megszokott volt, kicsit babusgattam, boldog mosollyal olvadt szinte bele arcával tenyerembe, élvezte reggeli csókomat, majd rontottam el mindent azzal, hogy emlékeztettem, este dolgozik.

Megszokott kis reggelünk volt, amilyenek szoktak lenni együtt töltött korai óráink, megbeszéltük a történéseket, majd a terveket- Ő majd megy dolgozni, én pedig pakolni, mivel nem akartam sokat vacilálni, úgy döntöttem az a legegyszerűbb, ha mindent időben elintézünk.

Hát kénytelen volt megeröltetni fájó kis fejét, és végig gondolni, mit akar, hogy hozzak magammal, hisz Sehun lakása kicsit kisebb volt, mint az enyém, bútorozott, felesleges lett volna dolgokat átcipelni, csak a szükségeset; és mivel annyi ruhán volt, komódot muszáj volt vinnem, ki is akadt, minek nekem annyi gönc, tipikus lány vagyok, mire csak vigyorogva vágtam vállba, mintha nem szeretné.

Ijesztő volt- ez az egész, az összeköltözés, a tény, hogy egyel nagyobb szintre lépett kapcsolatunk, de a szó legpozitívabb értelmében. Sehun hozzáállása segítette a dolgokat, még részeg kirohanása is, ami azt mutatta Ő is fél, mégis, akarja ezt az egészet- és ez nekem fontosabb volt a félelménél, hisz én is féltem. Legutoljára, miután összeköltöztem egy sráccal nyilván szakítás lett a vége, ami szinte tönkretett.

- Igen, mindig elmondod, ha épp kupi van a lakásomban - sóhajtottam nagyot Baekhyun kirohanásán - Nem is tudom miért téged hívtalak segíteni, lehet Jungho is elég lett volna...

- Srácok, engem hagyjatok ki ebből - szólalt meg egyből a kartonba ruháimat hajtogató fiú - Amikor legutoljára belekeveredtem, Baekhyun két hétig nem szólt hozzám, pedig csak annyit kérdeztem, hogy, "miért, szerinted süt a nap?"

- A hangsúly, barátom - mutatott rá vészjóslóan Baekhyun - A hangsúly, volt a gond.

Szóval igen, miután eltöltöttünk egy kellemes délelőttöt Sehunnal, én indultam is tovább, hagytam Őt pihenni, felhívtam legjobb barátom, aki segítségemre sietett, Jungho is szabadnapos volt, hát Ő is jött nekünk segíteni. A lakásban hatalmas kupi uralkodott, hisz szinte mindenem előkerült, amiket az évek alatt összegyűjtöttem, az pedig ember, rengeteg dolog volt.

- Ezek komolyan mind fényképek? - kérdezte hitetlenül Baekhyun megemelve egy viszonylag nagy dobozomat - Hányadik században élsz, nem lenne egyszerűbb egy külső vinyó?

- Hé! - kaptam utána, szinte kincsként őrzött fényképeimért, de természetesen el is húzta azt előttem - Tudod, hogy sokkal jobban szeretem a rendes nyomtatott képeket... szentimentális vagyok, nem tehetek róla!

- Muti már - Jungho kikapta Baekhyun kezéből a dobozt, majd megrökönyödött milyen nehéz is az - Ajánlom, hogy én is közöttük legyek.

- Nincs túl sok barátom rajtatok kívül - közöltem zavartan, és fordultam inkább vissza tanulmányaim összes nyomtatott kis jegyzetéhez és gondolkodtam mennyit dobjak ki belőlük - Elhiheted, javarészt te vagy rajtuk.

Csendben hallgattam, ahogy a két srác nevet régi képeimen, hát igen, fiatalkoromban lenöveszteni a frufrum nem volt túl jó ötlet, hatalmas homlokom lett tőle, hónapokig, amíg nem tudtam vele mit kezdeni, a középiskolás uniformis sem állt túl jól, mivel mindig is vézna voltam, szinte lógott rajtam, és a két srác akik egyetem előtt nem ismertek, hát jót szórakoztak ezen. Volt ott egy csomó kép, általános, gyerekkorom, középiskolás barátaim, egyetem alatt szerzett emlékek- minden.