𝒍𝒆𝒉𝒆𝒕𝒆𝒕𝒍𝒆𝒏 𝒔𝒛𝒆𝒓𝒆𝒍𝒆𝒎

- 1 -

Reggel a hülye napsugarakra keltem. Még azok sem hagynak aludni. Kinyitottam a szemeim és a plafont kezdtem bámulni. Kezdőthet egy újabb nap a pokolban.
Felültem és a lábamat kezdtem nézni. Mért ilyen hosszú? Mostanában azt vettem észre, hogy mindenre elbambulok. Mindig megállok egy pillanatra, hogy megnézzek egy adott dolgot.
Felálltam, a szekrényemhez vánszorogtam és felvettem egy farmert, meg egy hosszú ujjú pólót. Tudni illik már március van és tavasz. Szeretem ezt az évszakot. A záport, a nyíló növényeket, a eső illatát, magának az tavasznak az illatát. Ilyenkor sokat szoktam kirándulni.
Mikor eszembe jutott hova tartok, elfintorodtam, majd lebatyogtam a konyhába. Csináltam magamnak egy szendvicset, majd a pulcsimat és a táskámat magamhoz véve elindultam a pokolba.
Ez egy enyhe kifejezés az iskolámra. Minden nap valamilyen balhé van. A legrosszabb pedig, hogy én legtöbbször benne vagyok. Nem egyszer álltam már a kirúgás szélén.
- Hellóka-belóka! Hogy megy az élet, kislány? - csapódott hozzám Renáta. Egy igazi bajkeverő és ma semmi kedvem nem volt kedvem hozzá.
- Szarul és nem vagyok kislány. Még mindig. - néztem rá hűvösen.
- Jaj, Hanga-ranga meg ne sértődj nekem! - megcsípte az arcom, mire lecsaptam a kezét.
- Ha mégegyszer hozzámérsz, eltöröm. - mormogtam.
- Higgadj le, tesó! - nézett rám nyugodtan.
- A helyedben nem lennék ilyen nyugodt. - vetettem be halálos tekintetem.
- Engem már nem ilyesztesz meg. - nevetett fel.
- Ó, tényleg? - húztam félmosolyra számat. Elértük a alvilág kapuját.
- Tényleg. - emelte rám tekintetét.
- Csak azért úszod meg, mert beértünk az pokolba. És mert már megint majdnem kirúgtak. - nevettem fel. Az előző héten egy "kisebb" balhéba keveredtem az egyik ribancal, akit kicsit megtéptem. Az igazgató behivatott és azt mondta, ha mégegyszer csinálok valamit, ha csak visszaszólok egy tanárnak, repülök. Képzelhetitek mennyire örültem neki...
- A kis jómadarunk repülni fog! - kiálltotta az egyik idióta.
- Örülnél neki, mi? - szóltam vissza. Én aztán nem hagyom magam. Sose értettem, hogy miért hunyászkodik meg valaki. Ki kell álni magadért és küzdeni.
- Csak nem csináltál már megint valamit? - kérdezte Reni.
- Áh, semmi különöset. - legyintettem.
- Hanga, Hanga... Sose tanulsz?
- Minek? - nézten rá kérdőn.
- Hagyjuk. - nézett el.
Bejött a tanár és lerakta a könyveit.
- Mindenki itt van? Még a késők is? - szánta a poénnak a mondatát, mire megszólaltam.
- A humora hiányzik. - mondtam.
- Rendben, Hanga. Mehet az igazgatóiba! - mondta teljesen nyugodtan.
- Mondtam, hogy repülsz! - kiáltotta valaki.
- Kuss legyen vagy megöllek! - elindultam az ajtóhoz a táskámmal, majd hátravetettem egy utolsó sötét pillantást.
- További jó mulatást a pokolban! - intettem. Még láttam, ahogy Renáta visszaint.
Ezekután az igazgatóiban, megvolt a szentbeszéd, átadták a papirokat, majd elhúzhattam a csíkot.
Most mihez fogok kezdeni? Még egy suli van itt a közelben, de oda csak a pénzes jótanulók járnak. Mindegy egy próbát megér.

Egy hét múlva, felvettek. Magam sem tudom, hogy történt, de mindegy. Az a lényeg, hogy van iskola amibe járhatok, azt kész.
Persze az állítólagos anyám ebből semmit nem vett észre, mert megint hajnalonta járt haza. Apám, amikor 5 éves voltam lelépett, itthagyva anyámmal, aki sokat munkában volt és van a mai napig. Kénytelen voltam magamat felnevelni és gondoskodni magamról.

Az első nap előtti este feküdtem az ágyon és azon gondolkodtam, vajon mi lesz. Kiutál az összes pénzes picsa? Engem aztán nem zavarna. Elfirkálgatok a füzetembe aztán le van szarva.
Másnap reggel, a kedvenc ruháimat aggattam magamra. Ha már nem fogom jól érezni magam, akkor legalább kényelmes legyen.
A hűtőből kikaptam egy ivójoghurtot és azt szürcsölve indultam meg az ismeretlen felé. Ahogy sétáltam, megláttam egy háta közepéig érő szőke hajú lányt, akin szemüveg volt. Úgyhiszem ő is abba az iskolába tarott ahova én. Magamra erőltetve egy mosolyt, odamentem hozzá, szerencsét próbálni.
- Szia. Te is a Szent Vilmos gimibe tartasz? - kérdeztem a legkedvesebben, ahogy tudtam. Nem akartam elilyeszteni a közelemből elsőre senkit. Talán, de csak nagyon talán, akadnak majd ott értelmes emberek is.
- Igen. - mondta rám se nézve.
- Tarthatok veled?
- Persze. - nézett rám végre. Zöldeskék szeme könnytől csillogott.
- Valami baj van? - kérdeztem aggódóan. Olyan gyámoltalannak tűnt.
- Semmi bajom. - vigyorgott rám, de a szomorúság még meglátszott a szemeiben. Nem akartam tolakodni, ezért nem kiváncsiskodtam tovább.
- Mi a neved? - kérdezte.
- Hanga. Tiéd?
- De szép neve van. Az enyém Auróra. - mondta mosolyogva.
- Neked is szép neved van. - mosolygtam. Már nem is tudom mikor mosolyogtam el magam utóljára tiszta szívből, de most sikerült.
Ezek után némán gyalogoltunk a suliig. Előtte megtorpantam, majd lassan kezdtem befelé lépkedni. El kell ismernem szép volt. A falak szinesek és tiszták, a szekrények jó állapotban voltak és a padló csillogott.
- Nem minden a látszat. - mondta savanyúan Auróra, tanulmányozó arcomat látva.
- Szépnek, szép. Az embereket, majd megítélem, ha megismertem.
- Jó hozzáállás.