Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Huszonkettedik rész

Sziasztok! 😊
Megjött ez is! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog.
Kellemes olvasást! 😊

U.i.: kritika és kívánság jöhet! 😊

Our's POV:

Tikk-takk...

Reggel van..?

Nem. Nyugodj meg. Még aludj!

Kinyitom a szemeimet, körbe nézek. Senki és semmi. Csak a sötétség. Puha és meleg, kellemesen betakar, elrejt a zajok és a követelőző emberi pillantások elől. Simogat. Megvéd.

Öntudatlanul sikoltani kezdek, a kezem lángokban áll, mégis csípi a hideg. Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom, a fájdalom az eszemet veszi, üvöltve vergődök a gyengélkedő fehér ágyán. A fájdalom a jobb kezem ujjai hegyétől a könyökömig terjed, azt hiszem. Elfojtja a torkomat, ösztönöz arra, hogy hányjak.

Sziszegő hangok, jeges kopogás a falon, a padlón, a fejemben...

- ELÉG MÁR! - ordítok az árnyakra. Hasztalan. Lemásznak a falról, rám telepednek, össze szorítják a tüdőmet, hogy ne kapjak levegőt, elveszik az életemet... Rettegek, fájdalmasan vinnyogok, és teli torokból sikítok, hátha valaki meghallja.

A sötétség ijesztővé válik, gonosszá és rideggé. Ezt a féle feketeséget egyenesen gyűlölöm. A homály örvényként kavarog, majd az őrült haláltáncot ezüstös derengés váltja fel - egy helyen. A fény közepén egy lány áll.
A fájdalom, mintha megijedt volna, vissza húzódik a gyűrűs ujjam tövébe, ott perzsel és éget tovább. Így már jelentősen elviselhetőbb a helyzet, halkan zihálva, könnyes szemmel meredek az alakra. Ő szánakozva néz rám vissza. Figyelem a vonásait, nincs elég erőm ahhoz, hogy a döbbenet kiüljön az arcomra, pedig a látvány elképeszt.

A lány valamivel fiatalabb lehet nálam, csak a szeme mosolyog időtlenül. Az én arcom, az én hajam, az én egész lényem áll előttem. Halványan elmosolyodik, ez viszont teljesen eltér tőlem. Ahogy a szája óvatosan kétfelé húzódik, egy másik, számomra szintén kedves arcot fedezek fel a vonásai között.

- Maria - kezdi. A hangja szellemhang, de megnyugtató, kihallom benne a gyermeket. Megugrok, ahogyan leül az ágyam szélére.
Bianca di Angelo lehajtja fejét. Némán néz ismét rám, ezúttal nem mosolyog. - Hasonlítunk - konstatálja nyugodtan.

- Mondhatni a hasonmásom vagy - nyögöm ki, amire csak szomorú, mosolyszerű dolog fut át az arcán.

- Mondhatni - ismétli meg. Hátán íj, ruhája pedig - a csillogás nélkül is - ezüstösen fénylik. A haja hosszú és ha jól gondolom, fekete volt.

- Miért vagy itt? - nem tudom elrejteni a hangomban akaratom ellenére felcsendülő ámulatot és dacot. Amikor meghallja a kérdést, rám emeli a tekintetét. Nicóval nézek farkasszemet.

- Jöttem meglátogatni téged - feleli egyszerűen, és tüzetesen átfürkészi az arcomat.

- De miért hozzám?! - csattanok fel. Nem tudom, mi van velem. - Miért nem az öcsédhez jöttél?

- Ő már elengedett. De neked - az izzó szempár az enyémbe mélyed - még szükséged lesz a segítségemre.

- Miben? - értetlenkedek. Bianca felnevet, enyhén hátra veti a fejét. Kellemes kacagása van, a homlokomat ráncolom erre a reakcióra.

- Annyira hasonlítotok, hogy az elképesztő! - neveti lágyan. - Pont olyan vagy, mint amilyen ő volt... - számol - ...majdnem nyolc éve. Hét.