Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Tizenhetedik fejezet

Sziasztok! 😊
Itt is az új rész, nagyon remélem, hogy tetszeni fog! 😊
Kellemes olvasást!

Our POV:

Hatalmas, fekete trón, árasztja magából a negatív érzelmeket. Olyan erővel törnek rám a kín és a szenvedés hullámai, hogy megszédülök, a látásom elhomályosodik.
Körülöttünk minden sötét, szürke és fekete füst száll fel néhány helyről. Maga a trónus egy emelvényen áll. Elborazodok, amikor felfedezem a karosszék és a katedra építőanyagát...

Csontok.

Emberi csontok, koponyák, ujjak, gerincek...

Elfordítom a fejemet, a hányinger össze szorítja a torkomat. Próbálok lassan lélegezni, de a félelem és az undor nem engedi. Két oldalról kemény ujjak vágnak a bőrömbe.
Rémülten nézek el balra, a levegő megakad a torkomban. Egy keskeny, szürke arc néz rám, a szemei és az orra helyén fekete lyukak tátonganak, csupasz feje tompán csillog. Arca alsó részén torz vigyor, jobb profiljába csökött bőr darabok lógnak.

Erőszakosan megvonaglok, de a csontváz határozottan tart, annyit érek el, hogy a fogása kissé erősödik.
Jobbra kapom a fejemet, ott is ugyan ez a látvány fogad, megismétlem a mozdulatot. A két halott tanácstalanul néz össze.

Rémülten elnyitom az ajkaimat, és sikítani kezdek. Addig üvöltök, amíg csak a levegőn tart. A föld megremeg kicsit,  amikor végérvényesen kifulladok, lihegve hallgatok el.
A csontok értetlenül néznek hol rám, hol egymásra. Kattogó, sziszegő hangot hallatnak - beszélgetnek.

- Valaki... hahó - suttogom halkan. - Segítség - elengedtem magamat, hagyom, hogy teljesen a mellettem állók tartsanak. Úrrá lesz rajtam az elkeseredés.
Most mit csináljak? Itt vagyok egy istenek háta mögötti helyen, a felkarom egy-egy csontváz markába van, a sikolyomat senki sem hallja. Beszorultam ide. Ide, ahol minden tele van csontokkal, sötét és hideg van, a trónról pedig könyörtelen szenvedés árad.

Vahonnan felharsan egy asszony sikítása, s csak úgy, mint a támadás napján, egyre többen csatlakoznak. Nők, gyerekek férfiak, gyerekek, férfiak, nők... Mint egy halott kórus, úgy zeng a sokszólamú üvöltés, bele remeg a föld, a fájdalom, amit a hangorkán okoz, újabb sikításra késztet.

- Ne! - kérem szenvedve, lefogott kezeimmel igyekszem betapasztani a füleimet. - Ne, hagyjátok abba, EL INNEN! - a hangok hirtelen némulnak el. Mintha egészen idáig tartást adtak volna a testemnek, amint csönd lesz a labaim kicsúsznak alólam. Két oldalról a csontok szorosabban fognak, amiért kivételesen hálás vagyok, tekintve, hogy nem nagyon akarok a földön tompa fénnyel csillogó emberi maradványok közé pottyanni.

Halk, suhogas szerű hangot hallok, kábán felnézek. A fejem ólom súlyú, szédülök, a szemeimet mintha ragasztóval öntötték volna le. De még így is látom azt, hogy az eddig üresen tátongó hatalmas székben ül valaki.

Férfi, az arcát nem látom, de testtartásából ítélve nem lehet egy idős vén trotty. A félhomály látni engedi magas alakját és izmos végtagjait. Nem néz ki rosszul, sőt! De a belőle áradó szórakozott kegyetlenség, az elsöprő gonoszság minden jót elront. És van valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, ami árad belőle.
Leginkább arra emlékeztet, ami a mészárlás napján Nicóból szállt felém.

- Lám, lám, ki tévedt szerény birodalmamba - kezdi.
Hangjától futkos a hátamon a hideg, a belőle kicsengő feltételezett kedvesség csak még elviselhetetlenebbé teszi. - Nem volt valami meleg a fogadtatás, mint látom. Engedjétek el! - mordul fel, mire a két csontváz melettem megremeg és hamuvá ég. Majdnem orra bukok, de azért sikerül térden állva megmaradnom. - Mindjárt jobb - bólint fekete trónján ücsörögve. - Sápadt vagy. Mindegy, családi vonás - feláll. Mintha egy hatalmas árnytömeg jönne közelebb hozzám, félelmet és szorongást kelt. Bal hüvelyk- és mutatóujja közé veszi a fejemet az államnál fogva, és felfelé fordítja. Egy vékony sávban beáramlik a fény, valahonnan a plafonról. Úgy mozgat, hogy a profilom a vékony csíkba essen. Figyelmesen nézi a könny áztatta, mocskos, falfehér arcomat. Megszemléli az íriszeimet, az orromat, az ajkaimat és a hajamat. Néma marad, hosszú percekig, aztán egészen halkan szólal meg: - A szemed még mindig az anyádé... - megrégmít a hangjából kicsengő gyengédség.

- Az anyám szeme zöld - szűröm halkan, sokkal dacosabb hangon, mint azt eredetileg akartam.

- Zöld? - kérdez vissza eltévedve. - Legutóbb éppen ilyen volt. Milyen furcsák a halandók! - tűnődik.

- Találkoztak? - elfut a méreg. - Mikor?

- Ó, nem kell aggódnod. Az nagyon-nagyon régen volt. Már nem emlékszik rám! Egyébként meglep, hogy nem tudtad. Jut eszembe, Olaszországban maradt, igaz?

- Nem - sziszegem. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de egyszerűen képtelen vagyok higgadt maradni. Egyáltalán, ki ez?!

- Áh! - sóhajt fel álmodozva. - És az új nővéred? Hogy tetszik? Nagyon kedves teremtés, nem?

Nem tudom, hogy miről beszél. Értetlenül pislogok rá.

Új nővér? Mi? Ki?
Hazel? Nem, ő az édestestvérem, születésünktől fog a együtt vagyunk, ezt nem nevezném újnak.
Milyen ÚJ?

- Éppen olyan, mint amilye-

- Ne mondd ki! - kiáltok rá dühösen. Elképedek. Nem is akartam megszólalni, a testem magától cselekedett.

- Kedveled, nemde? - válaszolni szeretnék, de az ajkam nem nyílik. Mi van már?!
Hirtelen olyan érzés fog el, mintha nem is a saját testem én volnék... De mi?!

- De - morgom végül megadóan.
E-ez... ez nem is az én hangom! Hogy nem tűnt fel eddig?

Lenézek a kézfejemre, aztán a hasamra: nem az én ujjaim fogadnak, a - szerintem - szépen manikűrözött körmeim most simára vannak vágva, és festék mentesek. A tenyerem nagyobb, mint azt megszoktam.

Tovább megyek.

A rajtam levő barna dzseki most félig össze van húzva, alóla fekete "NO" feliratú póló kandikál elő. Rémülten nézek vissza ismét a kezemre, pontosabban a gyűrűmre.  Eltűnt az ujjamról a sötét színű csík, amit Will szerint az alvilági mágia okozott.

Ne... Ez nem én vagyok! Ez valaki más! 

- Hohó, tudtam én! Bár a jelleme inkább a tiédhez hasonlít, noha korántsem olyan kis zárkózott, mint te - folytatja tovább a férfi. - Sajnálom, fiam, de ez az Alvilág átka.

- Hogyne, persze... - ismétlem meg a pár órája elhangzott szavakat.

Várjunk csak...
Fiam?
Hogyne, persze...?
Barna dzseki?
Fekete póló?
A hangom...

Idedegesen a hajamba tépek: rövid, sűrű és puha.

Ez nem az én hajam!
Ez nem én vagyok!
Én most... Én most Nico vagyok!

És akkor ő itt előttem...

Megborzongok. Elönt a vak rémület, meg akarok fordulni, és rohanni, de ezt Nico di Angelo máshogy gondolja. Franc...

- Azért tedd meg nekem, hogy nem kapod ke többször! - kéri Hádész tettetett szomorúsággal. - Mondjuk, szerintem nagyon aranyos volt, Nade, csak így? Legalább egy romantikus vacsora, vagy mi! - kezd el szónokolni.
Érzem, hogy Nico mindjárt bemos neki egyet, de türtőzteti magát, csak összeszorítja az álkapcsát és olyan erővel fújja ki a levegőt, hogy az már egy fenyegető morgásnak is tűnhet.

- Nem kellenek a tanácsaid - dühöngi egészen halkan.

- Ja, rendben, bocs! - felteszi a két kezét. - De tudod, hogy a vérfertőzés komoly dolog, ugye?

Az arca vörösre gyullad, szinte füstöl a füle.

- Semmi OLYAN nen lesz... - motyogja maga elé kínosan.

- Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz. Csak szóltam - a fiú indulni készül. Felkászálódik, és hátrál néhány lépést. - Használj gumit! - üvölt utána Hádész, még pont halljuk, mielőtt lenyelnének az árnyak.