Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Epilógus

Sziasztok!
A fenti számot kérlek, indítsátok el olvasás közben! 😊🙏🏻⬆️
(Coldplay - The Scientist)

Kedves Maria!
Amióta elmentél, magányos vagyok. Minden időmet egyedül töltöm, nem tudok szabadulni a gyásztól és a bűntudattól.
Elkezdhetnék szabadkozni, hogy mennyire sajnálom, meg ilyenek. De azzal csak még szánalmasabbá válnék a szemedben. Ezt nem akarom.
Mégis...
Kérlek, bocsáss meg, hogy azt tettem, amit! Azt mondtad, hogy olyan jó testvér vagyok. Nem érzem magamat annak! Én csak le akartam rövidíteni a szenvedésed... Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, ha nem esek pánikba, talán még most is élnél.
A sajnálatom, a bűntudatom és a fájdalmam nem fog téged visszahozni.
Hazel tegnap érkezett. Gyászol téged, és bár igyekszik erős maradni előttünk, szótlansága és folytonos sírása árulkodik az érzelmeiről.
Percy, Annabeth és a többiek mellette állnak, de az elvesztésed nekik is fáj.

Miután a Tartaroszba száműzted Kronoszt, és Te is vissza tértél a birodalmadba, Kheirón talált ránk az erdőben. Nem volt szükséges a magyarázat, emellett megígérte, hogy halálodat teljes diszkrécióval fogja kezelni, s ehhez híven csak a barátaid tudnak távozásod igazi okáról. 

Emellett azt hiszem, tartozom neked egy magyarázattal. Az érzelmeimről. Amikor először találkoztunk az erdőben, bizalmatlan és gyanakvó voltam, nagyon nem tetszettél nekem.
Másnap reggelinél csak tovább fokoztak az ellenszenvemet. Minden, amit tettél, olyan volt, mintha a Biancáról másoltad volna. Nem tudtam megmaradni egy légtérben Veled.
Néhány nappal később beszélgetni kezdtünk. Emlékszem, rögtön kiderült, hogy Mitomágiával játszom. Igyekeztem elrejteni, mert szégyelltem. Azt gondoltam, hogy gyerekes dolog, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Meglepett a lelkesedésed és a tudásod a játékkal kapcsolatban.
Hetekig minden nap találkoztunk, vagy így, vagy úgy, néhány nap elteltével pedig egyenesen keresni kezdem a társaságodat.
Korán világossá vált számomra, hogy te nem csak afféle ismerős vagy nekem. Ez azon az éjszakán csúcsosodott ki, amikor házanként játszottunk zászló vadásztot. Az a ragaszkodás és kedvesség, amivel viszonyultál hozzám, örömet okozott. Furcsa volt.
Talán azért, mert megkedveltelek, vagy azért mert Te is olyan kedves voltál velem, de szerettelek volna a közelemben tudni, hogy megvédjelek. Ekkor már nem Biancát láttam benned. Hanem valakit, aki közel áll hozzám.
Tudtam, hogy azon az estén történni fog valami, ami megváltoztatja a tábor életét. Igazam lett, a játék kezdete után alig másfél órával kitört a pokol. Azonnal a keresésedre indultam, nem sokkal később pedig már a Nagy Ház padlóján feküdtünk. Tisztában voltam azzal, hogy nem fogunk meghalni, de féltem.
Akkor mondtad el a nevedet. Nem elég, hogy a nővérem arcával és személyiségével bírtál, anyám nevén mutatkoztál be. Onnantól kezdve pedig mindig azon voltam, hogy védjelek. Kitörölhetetlen, mély nyomot hagytál bennem. Talán egy kicsit beléd is szerettem - pedig jól tudod, mi az érdeklődési köröm.
Közel kerültél hozzám, úgy igazán. Bíztam benned, már azelőtt tudtam, hogy a testvérem vagy, mielőtt Hádész elismert volna. Az ilyesmit megérzi az ember...
Eltökélt szándékom volt, hogy téged nem veszítelek el. Ennek ellenére én lettem a gyilkosod.
Nem gondolnám, hogy mód van arra, hogy ismét találkozzunk. Nem is kell.
De egy dolgot megígérek neked, Maria di Angelo!
A Halott Királynő a Szellemkirály társa. Ők egyszer együtt fogják irányítani az Alvilágot. És ha Maria és Nico többet nem látja egymást, az Elátkozott Testvérek örökre ott lesznek, hogy segítsenek a társuknak.

Elindulok a folyosón, ki a gyengélkedőről. A lépteim szokás szerint nesztelenek, az árnyékom utánam kúszik az esti fényekben.
Valaki velem szembe jön.
Nem figyelek rá, nem érdekel.
A kezemben nyugvó borítékot figyelem. Benne a három ív papír, tele írva fekete tintával. Feladom. Tudom, nem ér majd célba, ez csak egy búcsú, egy elkeseredett próbálkozás.
Az alak közelebb ér, de még mindig nem veszek róla tudomást. Mellettem elhaladva a válla durván az enyémbe jön. A boríték kiesik a kezemből, halk surrogással pottyan a földre.

- Nem tudsz vigyázni?! - morgom ingerülten, és lehajolok a levélért. Ő gyorsabb, felkapja, és nekem nyújtja, mielőtt bármi mást tehetnék.

- Ne haragudj! - szabadkozik kedves, bűnbánó hangon. - Remélem, nem lett semmi baja!

- Ja... - válaszolnom gúnyosan. Elveszem a borítékot, kíváncsian pillantok fel. Homokszőke haj, bronzos bőr, mélykék szemek.

- Szia, Will Solace vagyok!

Maradok őszinte szeretettel:
Nico di Angelo