Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Nyolcadik rész

Sziasztok! 😊
Itt is van az új rész, remélem, tetszik majd. 😄

U.i.: Bocsánatot kérek a könyvben és a blogban szereplő emberek kisebb eltérései miatt!
Kellemes olvasást!

Our POV:

Követem a többi Hermészest; James, a bungalóvezető a Thália fája feliratú cetlit húzta, így elindultunk a tábor határához. Nagyjából tíz percet sétáltunk, így mire odaértünk, marad ötször hatvan másodpercünk a kezdésig.

- Mi is a lényeg...? - kérdezem halkan, utalva arra, hogy még mindig nem ismerem a szabályokat.

- Csapatban mozgunk, egyetlen zászló van elrejtve, meg kell szerezni, minél előbb. Kérdés? - mindenki tagadóan mormol, a kagylókürt pedig megszólal. A többiek rohanni kezdenek, jobb ötlet híján én is ezt teszem.

Nagyon rossz előérzetem van, de nem foglalkozok vele, igyekszek a csapattársaim sarkában maradni. Olyan őrült tempót diktálnak, hogy tíz perc múlva már mindenem fáj, alig kapok levegőt, de ők tovább csörtetnek előre.

Na, a nagy csapatmunka! Ha így folytatják, nem lesz kivel összedolgozni... Ami a legjobb, hogy egyre többen szakadnak le, és állnak meg pihenni.

A csapat alig fele van már meg, és érzem, hogy én is egyre jobban fáradok.

Mesélje már el nekem valaki, hogy ilyen szedett-vetett csapat hogy akar harcolni, teszem azt, egy Árész-ház ellen, ha nem csak csürhe vagyunk, de még a nyelvünk is lóg?! Itt buktuk el az egészet...

A távolból sikoly hallatszik, ami miatt megmerevedek. A rossz szájíz tovább erősödik, érzem a felém ráadó félelmet, erősebb és bénítóbb, mint bármi más. Aztán ordenáré röhögés, majd füst száll fel valahonnan.

- Hé! Zárkózz! - üvölt hátra James. Mi, akik a végén, vagy a közép mezőnyben vagyunk, lihegve odavonszoljuk magunkat. A Hermész-csapat kvázi összeáll. - Bemegyünk az erdőbe! Ne féljetek, mert azt mások is megérzik! - egy kis morajlás hangzik fel, páran ijedten össze néznek. - Ne maradjatok le, a tisztáson zárkózás, bevárunk mindenkit!

És újra nekiindulunk. A fák között sötét van, rendellenesen kevés a fény, mintha valami eltakarná az eget. A feszültség és a félelem tovább áramlik felém, fojtogatóan hat rám, menekülési kényszerem van, gyorsítok a tempón. A lábaim égnek és ellenkeznek minden mozdulat ellen, hiszen közel húsz perce futok, egy rövid szünettel.

Valami nincs rendben...

Egy robbanás rázza meg a földet, ami a fél csapatot ledönti a lábáról, a másik fele azért esik el, mert az első rész lerántja őket. Sötét, selymes hangok áradnak felénk, vibrálnak, úgy érzem, hogy a dobhártyám menten beszakad. A fülemre tapasztom a kezemet, James idegesen integet.

- Álljatok fel! Sietnünk kell! - üvölti, megpróbálunk talpra állni.

Siess! Állj fel és rohanj! Menekülj, fuss az életedért! - súgja egy hang. Megmagyarázhatatlan, de fölkászálódok, és bukdácsolva sietni kezdek, a fáradtság ledönt a lábamról.

Nem, nem a futástól merültem ki ennyire... Van itt valami.

Rohanás közben az utamba kerülő embereket felrángatom, és meghúzom őket, hogy megadjam nekik a meneküléshez szükséges kezdő lökést. Majdnem mindenkinek segít ez a kis löket, de az egyik lány egyszerűen visszaesik a fűbe. Satufék és mellé száguldok.