Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Huszonötödik fejezet

Sziasztok! 😊
Meghoztam az új részt. Kicsit béna lett, remélem, tetszeni fog! 😅
Kellemes olvasást! 🙏🏻

U.i.: Gyertek a szokott helyre, szereztem Happy Mealt és ástam gödröt! 😁🍟💀

Our POV:

Nico nem egész három perc alatt néma csendben felállította az egész Halott légiót.

A fák közül kiérve elképedve nézek farkasszemet több ezer csontvázharcos hátával. Sziszegnek, kattognak, fenyegető és figyelmeztető hang ez. Kronosz egy pillanatra meglepődik.

- Hádész fia - vicsorogja aztán. - Azt hiszed, hogy a kis marionette-bábuiddal ellenfél vagy a számomra? - kegyetlenül felröhög. - Le akarsz győzni?! - vihogja.

- Nem - dobja neki a szót Nico lenézően. - Csak időt nyerek.

Nagyjából ötszáz harcos szisszen fel, és az istennek ugrik. A titán kacagva legyint, amíg ez én csontvázaim elporladtak, addig Nicóé fellángol és elég. Félezer harcos veszik oda néhány másodperc alatt. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, ha az időisten ilyen sebesen rombol, nekünk alig pár percünk maradt. Arról nem beszélve, hogy a társam térde már most remeg a fáradtság miatt.

Ki kell találnom valamit.
De mit..?

Jobb ötlet híján én is megpróbálok újabb halottakat idézni, de rémülten konstatálom, hogy nem sikerül.

Hát ez kur-
Akarom mondani, nagyon jó...

- Most mit csináljak? - kérdezem félhangosan.

Az isten előre ugrik, és egy villanással később a fiú felkiált, a combját a tapasztja a kezét. A lába megrogy, az ujjai alól vöröses lé folyik le, ragadós cseppekben ér földet - ahol a talajt érinti feketévé változik és bugyogni kezd.

- Ne gyere ide! Menekülj! Hívj segítséget! - utasít Nico reszkető hangon. Gondolkodás nélkül teszem, amit mond, de Kronosz lelassítja az időt.
Mi ha zselét öntöttek volna a világra. Sűrű masszában járok, minden lelassul. Ő maga játszi könnyedséggel lépeget, mellém ér, és egy hideg hüllővigyorral néz rám

- Szóval futsz. Nem érdekelnek a küldetéseddel kapcsolatos részletek? Itt hagyod nekem a fiúcskát? - ebben a pillanatban nagyon nem izgat a küldetés, de annyit elér a szavaival, hogy már eszem ágában sincs magára hagyni Nicót. - Segíteni akarsz neki, nemde?

Villámló szemmel, lassítva bólogatni kezdek, legszívesebben bemosnék neki egy hatalmasat. Aranyló szeme szórakozottan csillog.

- Akkor? Mire vársz? - kérdezi vigyorogva, és egy csettintéssel később a "lassító zselé" eltűnik. Nico össze csuklik, és pedig gondolkozás nélkül rohanok felé.

- Ne gyere ide! - üvölt rám, és erőlködve felemeli a kezét, ÁLLJ!-t mutatva.

- D-de...

- Ne szórakozz! Húzz vissza, és hívd ide Kheirónt! - dörren rám. Ez biztossá tesz abban, hogy nem hagyhatom itt. Felé indulok, akárhogy kiabálja, hogy ne csináljam. Átlépem az alkimista kör első fehér vonalát. - Ne lépj a... - a lábam sűrű folyadékba cuppan - ...vérbe.

Már készülök, hogy ráripakodjak, valami olyasmit, hogy "Miért érdekel annyira a cipőm, amikor meg akarlak menteni?!"
De erre nincs lehetőségem. A fekete (?!) bugyogó lé szétmarta a csukámat és a zoknimat. Sisteregve ér a bőrömhöz, ezzel egy időben olyan érzésem támad, mintha villám csapott volna belém.

Hirtelen mindenből kettőt látok, a testem tűzben és savban ég, fel akar oldódni.
Olyan sikoly hagyja el az ajkaimat, amiről egészen idáig azt se tudtam, hogy ki tudom adni.
A föld kettő hatalmas sávban megreped, fekete füst, és por száll fel.

A földre esek, roham szerűen kezdek el rángatózni, a szemem fennakad, világos hab folyik a számból.
A repedésből fehér, szellemszerű alakok ugranak elő, köröznek egy kicsit, és körülöttem szabályos körben állnak fel.

Ha jól számolom, tízen vannak.
Ógörögül kezdenek kántálni, és ugyan néhány szót megértek, a mondandójuk nagyrésze halandzsának hangzik.
Lassan öltenek alakot: kilenc karcsú, modell alkatú nő, csillogó, fekete hajjal. Bőrük olíva színű, szemük rémítően világos kék. A tizedik alacsonyabb és teltebb, bőre és haja megyezik a többiekével, de a szeme üres, mintha a szaruhártyája mögött füst gomolyogna.
Ruhájuk fekete, úgy leng körülöttük, mint a rossz szándékú kísértetek.
A kántálás hangosabbá válik, a fehér szemű asszony kezében fekete, halálfejes, ezüstösen csillogó penge jelenik meg.

Megvágja a tenyerét, a vérét rám fröcsköli. Tovább adja a tőrt, kilenc társa megismétli a mozdulatokat.
Nico, és az ő vérükben tocsogva hallom meg magam mögül Kronosz elégedett dorombolását.
Remegve nézek körül, ugyan a fájdalom enyhült kicsit, még mindig rémülten vizsgálódok.

Furcsa érzés önt el. Erősnek, büszkének és rettenthetetlennek érzem magam. Meleg és hideg egyszerre söpör végig a testemen, libabőrös leszek. Becsukom a szemem.
Képek pörögnek életem boldog pillanatairól. Anya, Hazel, Nico, a Tábor, Mitomágia, a Hermészes kártya, AZ olajfa...

Ezernyi mondtad tombol a fejemben, összemosódnak, egymásba vágnak.

Will vagyok, bocsi az előbbiért!

Jé, de cuki!

Mondom, csinálod.

A két tábor nem szívleli egymást túlzottan...

Hoztál kártyákat?

De sok...

Hát nem olyan korán, mint te, ebben biztos lehetsz!

Nico lábáról ömlik a vér, az arca sápadt a veszteség miatt. Zihálva, izzadt arccal néz rám, az asszonyok egyszeriben abba hagyják a kántálást, és egy hirtelen mozdulattal egyszerre térdelnek le. Aztán a füstszemű nő lehajtott fejjel felém nyújtja a kezét:

- Sokat várattál magadra, Királynő!