Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Kilencedik rész

Sziasztok! 😄
Itt az új rész, nagyon remélem, hogy tetszeni fog! 😊

Our POV:

Bianca...

Nem tehetek róla, a név, és az, ahogyan mondja, kényszerít arra, hogy levegyem a kezemet és ránézek. A szememből folynak a könnyek, rémülten mélyesztem az én sötét íriszeimet az ő szinte fekete tekintetébe.

- Jaj, de édes! - morogja unottan Greg. - De mi lenne, Nico di Angelo, ha inkább elszakadnál a kiscsajtól, és velem foglalkoznál, hm?

Ő nem figyel rá, felemeli a kezét, és letörli a könnyeimet, végig simít az arcomon, és az álkapcsomnál megáll, figyelmesen néz.
Aztán megragadja a csuklómat, durván felránt, és rohanni kezd. Az ő félelme sokkal erősebb hullámokban csap meg, mint a fél lábú lányé, majdnen ledönt a lábamról. A hányinger szorítja a torkomat, hangosan zihálok. Hirtelen beugrik egy bokorba, magával von, a tenyerét a számra tapasztja, aminek nagyon örülök. Egyrészt, mert így kényszerít a normális légzésre, másrészt, így nen tudok hangosan felzokogni, harmadszor nem tudom elhányni magamat.

Leteszi a fejét a földre, és csukott szemmel figyel. Lassan és halkan lélegzik, a hullámok egy kicsit enyhülnek. Aztán a szemei kipattannak, most először látom meg benne az igazi alvilágiságot, amitől feláll a hátamon a szőr.

- Ide figyelj! - sziszegi ingerülten. - Azonnal mész a Nagy Házhoz, keresd Kheirónt vagy Mr. D-t! Senki mással nem beszélhetsz, csak velük vagy Percyvel és Annabeth-szel, érted? - dermedten bólintok. - Jól van - suttogja mindkettőnek. Ezek után kevés dolog van, ami megdöbbenthetne, de a szoros, védelmező ölelés, amibe Nico von, hirtelen nyugodtsággal tölt el. Aztán enyhén meglök, én pedig felkászálódok, és remegő térdekkel kezdek botorkálni kezdek.

Menj! Rohanj és ne nézz vissza! - szól ismét a hang. Egy láthatalan erő vonszolni kezd, kényszerít a futásra.
Amilyen nehezen indult, olyan sebesen száguldok pár perc múlva a Nagy Ház felé. A tüdőm és az oldalam veszettül szúr, a torkom ég, az ereimben lüktet a vér.

Amikor a völgyhöz érek, borzasztó látvány tárul elém. A máskor végtelenül nyugodt hely, ahol olyan jól éreztem magamat, aminek a szépsége megbűvölt, az most lángokban áll, félvérek harcolnak egymás ellen, és nem egy alak fekszik mozdulatlanul a földön.
Rémülten megnyikkanok, az érzések - szenvedés, kín, fájdalom - tömény szirupként folyik le a torkokon.

Indulj már! - parancsolja a hang, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, valami megtaszít hátulról. Rohanni kezdek a lejtőn, kapkodom a levegőt.
A fülem hirtelen annyira csengeni kezd, hogy elvágódok a fűben, a lendület és a nedvesség miatt vagy öt métert csúszok. Lihegve emelem fel a fejemet, a hangos sikolyom egybe olvad a többiek üvöltésével, hörgésével és visításával.
Az én vinnyogásom kiváltó oka egy fej, ami test nélkül fekszik a fűben, aljából ömlik a vér, arcára a sikítás mimikája fagyott.
Öklendezek a látványtól, szédelegve próbálok tovább menni.

Ne törődj semmivel! Ezek csak testek, az igazi borzalom nem itt van, ezt te is tudod! Az Alvilág szülötte vagy, ne riadj meg néhány kis cafattól! Csak menj, tett azt, amire a testvéred utasított! - újabb lökés, majdnem elesek, a nagy sietségben nem veszem észre időben a megcsillanó pengét.
Végig szántja az oldalamat, a húsomba mélyed. Az adrenalin miatt nem érzem a fájdalmat, amikor a támadóm megfogja a felkaromat és erősen visszaránt, össze csuklik a lábam, és fájdalmas nyögéssel esek össze. Ha nem tart meg, biztosan a földön kötöttem volna ki.

A fájdalom hirtelen hasít bele az oldalamba, felüvöltök, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak, a kíntól visongva kapálózok. A fogvatartóm a hajamba markol, és húzni kezd a földön. Az égető, szúró, feszítő érzés az eszemet veszi, ehhez képest semmi a folyamatosan zúgó fülem.
Ösztönösen próbálok megkapaszkodni egy véres fűcsomóban, de lecsúszik a kezem. Kétségbeesetten csapok egyet a földre, ezzel egy időben pedig egy hatalmas rengés rázza meg a tábort. Kezem nyomán a talaj megreped és egy sávban beomlik. Rémülten figyelem a történéseket, az sem segít, hogy az árokból egyre több csontváz ront elő. Már várom, hogy rám támadjanak, ehelyett az engem hurcoló alakot rohanják meg. Kirángatnak engem a kezéből, és olyan kegyetlenül esnek neki, hogy el kell fordítanom a fejemet.

A fájdalomtól zokogva, izzadtan és rémülten kúszok a földön.

- Bianca! - megismertem a hangot, átszűrődik a csatazajon, és enyhe megnyugvást hoz. Noha nem ez a nevem, automatikusan oda fordítom a fejemet. Nicon látszik, hogy alig áll a lábán, lihegve, botladozva rohan felém. Mellém érve úgy, mint az erdőben, kézen fog, és maga után kezd húzni. Hangosan sikítok a fájdalom miatt, de követem.
Egy pillanat múlva valami hűs, megnyugtató ölel körbe. Simogat és megvéd, egy pillanat múlva egy kemény fapadlón landolunk.

Fájdalmasan nyögök fel, összehúzom magam, ha lehet, még elviselhetetlenebbé válik a fájdalom.
Hallom, ahogy Nico mellettem összegyörnyedve hányik.
Felnézek rá, látom a sápadt arcát, karikás szemeit, a homlokába tapadó fekete haját. Sírva közelebb mászok hozzá, és megfogom az egyik földön támaszkodó kezét.

- Köszh... - nyögöm ki, és becsukom a szemeimet. Mellettem valami tompán puffan, Nico keze eltűnik az enyém alól, hogy aztán pár másodperc múlva az egyik ujja a kezemhez érjen.
Érzem a körülöttem terjedő, növekvő tócsát, belőlem folyamatosan tűnik el az erő.

Kész. Meg fogunk halni... Én biztosan. Nekem ennyi volt. De mit tettem? Ide jöttem, és itt voltam nagyjából másfél hetet...

Egy hideg kéz az enyémre csúszik, nehezen kinyitom a szememet.

- Legalább veled halok meg - fájdalmas, halvány mosoly kúszik az arcára. - A testvérmmel - halkan suttog, leejti a fejét. - Bianca... - nyögi ki.

- Én nem ő vagyok - susogom erőtlenül.

- Hm?

- A... a Bianca nem az én nevem... - már csak motyogásra futja. Az arca enyhén megélénkül, tompa fényű szeme kissé felfénylik. - Maria...

- Maria - ismétli meg csendes mosollyal, majd leejti a fejét és mozdulatlanná válik. Egy utolsót szorít a kezemen, ez pedig megnyugtat annyira, hogy én és lehunyjam a szemeimet.