Stepbrother [Mingyu FF]

I.

Ehhez a fanfictionhoz Spotify lejátszási listát is készítettem, amit megtalálhattok a Spotify profilomon, ukwonkook néven. 
 
- Ugye most csak szórakozol? - hajítottam a bőröndöm az üres nappali padlójára.
- Örülnék, ha befejeznéd a hisztizést, és elkezdenél végre a család tagjaként viselkedni. - vágott vissza anyu, aki annyira lelkes volt a költözés miatt, hogy már be is rendezte a konyhát meg két szobát.
Mióta a szüleim két éve elváltak, és apa szinte azonnal talált magának barátnőt, anya majd meghalt, hogy ő is villoghasson egy új pasival. És ez az új pasi a tőle hat évvel fiatalabb Tyler lett, akivel bár még csak egy éve ismerték egymást, összebútoroztunk. Pontosabban nem csak magával Tylerrel, hanem az előző házasságából született fiával is, mert mit ad isten, az elvált szülők mindig egymásra találnak.
Tyler előző felesége egyébként egy gyönyörű koreai nő volt, és mivel Tyler felmenői között is számtalan koreai található, aminek folytán benne is csörgedezik ázsiai vér, a fiuk is tökéletesen megfelelt a koreai szépségideálnak. Még csak egy képet láttam róla, de máris levettem, hogy valószínűleg a lányok odavannak érte.
Mindegy is, anyu azóta váltott családcentrikusra, hogy megálmodta ezt az összeköltözést, én viszont nem voltam hajlandó jó képet vágni hozzá. Nem csak azért, mert ott kellett hagynom a gyönyörű, három emeletes házunkat a nagyvárosban, és konkrétan egy tanyára költöznöm, hanem azért is, mert anyu a megkérdezésem nélkül szervezte meg az egészet, és egy nap azzal jött be a szobámba, hogy csomagoljak, mert lelépünk és iskolát váltok.
Szóval otthagytam a sulit. Minek is felsőoktatás, ha úgyis életem végéig a tehenek után fogok takarítani? Mert ezt a tanya dolgot komolyan mondtam, Tyler családi hagyománya, és már a miénk is.
De elkanyarodtunk a témától...
- Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk! Egy egész év telt el, Emma! Egy év! És még mindig nem voltál képes alkalmazkodni a szituációhoz!
- Áruld el, hogy miért nekem kéne alkalmazkodnom, mikor 18 évvel hamarabb voltam itt, mint ő! - vágtam vissza az adu ásszal, nagy kár hogy anyu "anya kártyája" mindent üt és feljogosítja arra, hogy igaza van, még akkor is, ha egyértelműen nincs.
- Hé, mi folyik itt? - sétált be Tyler, mire az anyám felvette a mézédes mosolyát, és a nyakába ugrott, mint egy tinilány.
- Minden a legnagyobb rendben van. - csiripelte, én meg felkaptam a bőröndöm, és felcaplattam a szobámnak nevezett unalmas, fehér falú helyiségbe.
A bútorok becsomagolva voltak szétszórva a padlón, úgyhogy előbb ezeket kezdtem el kibontani. Egy íróasztal, egy szék, egy hatalmas dupla ágy, egy kisebb kanapé, egy ruhásszekrény, és egy kis komód került elő a bubifólia alól, majd elkezdhettem rendezgetni őket úgy, ahogy nekem tetszett. Habár sehogy sem tetszett, valahogy mégis sikerült valamiféle otthonosságot vinni az unalomba. Végül is, mit tudnék tenni a helyzet ellen? Már ez az életem. Ideje a saját érdekemben a legjobbat kihoznom belőle.
Előszedtem a ruháimat, és a szekrényembe akasztottam őket. Megszemléltem az alkotásomat az ajtóból, de egyértelmű volt hogy valami hiányzik. A színek. Az élet.
A táskámban kutakodva előszedtem a festékeimet, majd kihúztam egy pár posztert a bőröndömből, és mély levegőt vettem, hogy ne akadjak ki, amiért majdnem mindegyiknek elszakadt a széle.
A falra ragasztottam őket, majd a festékbe mártottam az ecsetem, és elkezdtem kitölteni az üresen maradt, fehér foltokat. Virágokat terveztem festeni, de az utolsó pillanatban a kezem egy kagyló alakját vázolta fel, majd delfinét, halakat és különféle vízi növényeket. Végül világos és sötétkék összemosásával kitöltöttem a hátteret is, és amikor hátrébb léptem, egy egész akvárium tárult elém. Az összképbe tökéletesen beleilleszkedtek a kék hátterű posztereim, és elégedetten rogytam le a földre.
Aránylag elégedetten.
Átvettem a melegítőmet egy szűk famershortra és egy kockás piros-fekete ingre, amit megkötöttem a derekam fölött, és a fejembe csaptam egy szalmakalapot. Végigmértem a tükörképem, és elborzadtam. A szőke tincseim begöndörödtek a melegben, és tökéletesen kiemelték a szemem színét, ami talán még kékebb volt, mint lenni szokott. De a világon semmi sem tudta elvonni a figyelmem arról, hogy farmerlány lettem.
Akár sminkelhettem is volna, de semmi értelmét nem láttam, úgyhogy csak felkaptam az ezüst színű kövekkel kirakott bakancsomat. Mivel lassan megérkeztek az állatszállító kocsik, inkább kimentem fogadni őket.
Az udvar egyébként egyértelműen hatalmas volt, mindenhol nagy, zöld területek, hátrébb legelők, pajták, felszántatlan bevetetlen területek. És persze szalmabálák. Az elmaradhatatlan.
Egy pár alkalmazott már elkezdte kivezetni az istállókba a teheneket és terelni a tyúkokat.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem, mire az egyik srác egy éppen bekanyarodó kocsi felé intett.
- Ott hozzák a lovakat. Talán ahhoz kell majd a segítség.
Tudtam, hogy Tylernek vannak lovai, de nem tudtam, hogy ilyen sok. Legalább tíz kocsi kanyarodott be az udvarra, és még mindig jöttek.
Az első leparkolt, én pedig kinyitottam a lószállítót, és beleakasztottam a kezem a benne álló ló kötőfékjébe, majd odébb álltam, hogy ki tudjon sétálni. Egy gyönyörű, szürke ló volt.
Majd kinyílt a kocsi ajtaja, és egy meglepően magas, sötét hajú srác szállt ki belőle. A szeme sötétbarna volt, és óvatosan mosolygott, valószínűleg már a visszapillantóból láthatta, hogy ott vagyok. Az öltözéke hasonlított az enyémhez. Kockás inget viselt, fekete rövidnadrágot és bakancsot. Gyorsan végigmért, aztán tökéletes angol kiejtéssel köszöntött.
- Biztosan te leszel Emma. Már nagyon sokat hallottam rólad. Mingyu vagyok.
Szó szerint hipnotizált a szépsége, és csak az arccsontját tudtam bámulni, miközben kezet fogtam vele.
- Igen, én is... sokat hallottam rólad.
- Hozom a többi lovat, várj meg itt. - mondta, majd eltűnt a kocsi mögött.
A másik ló kötőfékjét is a kezemre csavartam, egy kecses, sárgáét, majd csak álltam egy helyben. Végül Mingyu visszatért, két fekete lóval, és a fejével intett az istállók felé. Elindultunk, és sosem vezettem még lovat, mégis egész ügyes voltam benne, egyszer sem tekertem össze a kötőfékeket.
Hallottam, hogy kinyílik az istálló ajtaja, majd bevezettük a lovakat, és Tyler, aki már odabent várt minket a megfelelő bokszhoz irányította a lovakat. Minden bokszra egy-egy név volt gravírozva.
A Tyler által mutatott bokszba tereltem a szürke lovat, majd rátoltam a reteszt, és lenéztem a nevére. Shadow.
- Szép név. - jegyeztem meg, inkább csak a lónak.
- Igen, valóban. - hallottam magam mögül Mingyu hangját.
Ekkor vettem észre, hogy Tyler már kiment a többi lóért, és csak ketten maradtunk.
- Tetszik neked? - kérdezte, amikor látta, hogy megsimogatom a ló nyakát.
- Talán. - vallottam be. - Nem vagyok ennek az életnek a híve.
Azonnal megértette, mire gondolok, és felnevetett.
- Én sem voltam, de ebben nőttem fel. Majd megszokod, és szeretni fogod.
- Azt azért remélem nem.
Mosolyogva sétált ki az apja után, én pedig még hosszasan bámultam utána, majd Shadow prüszkölése visszarángatott a valóságba.
- Jól van, na. Ennyi csak kijár nekem. - mondtam, miközben levettem a kezem az orráról, és ellépve tőle követtem a fiúkat, hátha van még valami feladatuk számomra.
Bármit szívesebben csináltam volna, mint hogy anyámmal legyek összezárva egy légtérbe.