Stepbrother [Mingyu FF]

IX.

Reggel kilenckor arra pattant ki a szemem, hogy kivágódott a bejárati ajtó. Körbefordultam, és megállapítottam, hogy igen, tényleg nem a saját szobámban töltöttem az éjszakát. Az ágy mellett álló szék háttámlájára ruhák voltak hajigálva, amik láttán hirtelen fázni kezdtem a fehérneműmben, ezért még jobban összehúztam magamon a takarómat. Megfordultam, és alig egy pár centire tőlem pedig Mingyu aludt, póló nélkül. A takarója a derekáig csúszott, én pedig óvatosan feljebb húztam, nehogy megfázzon. Nem mintha zavart volna a látvány.
Becsuktam az este nyitva hagyott erkélyajtót, majd felkaptam az előző napi ruhámat, és átsurrantam a szobámba. A tükör előtt megállva szolid tíz percig csak bámultam magamra. A hajam borzos, a sminkem lefolyva. Azonnal rendbe kellett raknom magam, így kibújtam a ruhából, és felvettem valamit tisztát, egy kicsit hétköznapibbat. A hajamat lófarokba kötöttem, hátha meg tudom menteni, majd lemostam az összes sminkem, és a konyhába indultam, hogy kezdődhessen egy újabb átlagos nap a tanyán.
Csakhogy már minden volt, csak átlagos nem.
Anyám és Tyler, akik eddig minden áldott reggel egymástól öt méterre mozogtak, most szorosan egymás mellett ültek és csak vigyorogtak egymásra.
Konkrétan észre sem vették, hogy megérkeztem, és elkezdtem mosogatni. Anya még csak be sem szólt, amiért nem csináltam meg már előző este.
Szóval alig vártam, hogy végezzek, mert közben folyamatosan a sutyorgásukat kellett hallgatnom. Végül az utolsó tányér is a helyére került, és leültem a szokásos helyemre kávézni egy friss pirítóssal.
A lépcső nyikorgására kaptam fel a fejem, ahol Mingyu sétált lefelé. Anyáék csak egy másodperc figyelemre méltatták, aztán megint egymásba temetkeztek. És Mingyu ezt úgy vette, hogy tekintsük őket úgy, mintha itt sem lennének.
Éppen beleharaptam a pirítósomba, amikor hirtelen megtámaszkodott a székem karfáján, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Anya és Tyler egy emberként kapták fel a fejüket, mintha valami álomból ébresztette volna fel őket ez a mozdulat, de ezt Mingyu már nem látta, így nekem kellett cselekednem. Méghozzá lehetőleg gyorsan.
- Jó reggelt! - köszöntöttem természetesen, majd a szájába nyomtam a pirítóst.
Pár centire tőlem megállt és összehúzta a szemöldökét. Majd kapcsolt, és leharapta a pirítós végét, aztán visszatette a tányéromra.
- Nektek is. És köszi.
- Nem tesz semmit. Csináljak neked is? - csevegtem tovább.
- Persze, azt megköszönném.
Kettévágtam a kenyérszeletet, és a pirítóba hajítottam, majd mereven bámultam, ameddig ki nem ugrott. Végül tányérra tettem, megvajaztam és letettem elé az asztalra.
- Idióta. - tátogtam, mire bólintott, mintha valami kedveset mondtam volna.
Anyámék addigra már rég nem foglalkoztak velünk, simán elhitték, hogy tényleg csak a kajámból akart csórni.
Egymást bámultuk, ameddig megreggeliztünk, majd a mosogatóba tettem a kávéscsészém és a tányérokat, és összecsaptam a kezem. Tyler és az anyám úgy ugrottak fel, mintha bomba robbant volna mellettük.
- Nem akarlak zavarni titeket, ezért majd mi megetetjük az állatokat, meg megcsinálunk mindent, amit ilyenkor kell. - rögtönöztem.
- Oké, köszi, Emma. - mondta Tyler.
- És én is megyek... - állt fel Mingyu, mire az apja végigmérte.
- Előbb azért öltözz fel.
Elfojtottam a röhögésem, majd a nappaliban ülve megvártam, hogy Mingyu magára rángasson valamit, ami tegnap még nem volt rajta, majd elindultunk az istállók felé, ahol kivételesen teljesen egyedül találtuk magunkat. Rico még minden bizonnyal aludt.
- Szóval, most mi lesz? - tettem fel a költői kérdést.
- Most megetetjük a lovakat. - vágta rá Mingyu.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam...
- Akkor mire?
Hangosan felsóhajtottam.
- Tudod, tegnap este...
- Em. - lépett közelebb hozzám, majd átkarolta a derekamat. - A barátnőm vagy, nem igaz?
- Az vagyok?
- Persze, hogy az vagy! Szóval mi is itt a kérdés?
- Láttad a szüleinket az előbb? - mutattam magam mögé.
- Ja. Sosem láttam még ilyennek apámat.
- Hát én sem az anyámat. Eddig még nem gondoltam bele igazán, de mi van, ha ez nem csak valami időleges hülyeség? Mi van ha ez igazi? És tényleg komoly kapcsolatot akarnak...
- Akkor legyen komoly kapcsolatuk, kit érdekel? Te még mindig miattunk aggódsz, ugye?
- Nem akarok idegesítő lenni...
- Megértelek. Tökéletesen megértelek. De erre később kell visszatérnünk. Amikor lesz valami ötletünk. Addig pedig a barátnőm vagy, szóval vita lezárva. - jelentette ki, majd tényleg le is zárta, mert azonnal megcsókolt, mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy ellenkezzek valamit.
Ebben a pillanatban azonban Rico esett ki a mellettünk lévő bokszból, szalmával borítva, és iszonyat álmosan. De még így is akkora szemeket meresztett ránk, mintha szellemet látna.
Mingyu villámgyorsan engedte el a derekam és lépett el tőlem, de még így sem volt elég gyors.
- Azta. - reagálta le egyszerűen Rico. - Nem gondoltam volna.
- Ide figyelj... - kezdtem már alapból fenyegetően, de Rico megfogta a felé tartott kezem.
Mingyu árgus szemekkel figyelte a mozdulatot.
- Nyugi, drágám. Anyukád nem fogja megtudni. Legalább is nem tőlem. Nem igazán érdekel, hogy mi a családi drámátok, de szeretnék az első sorból figyelni, amikor kitör a balhé.
Megdöbbenve néztem, ahogy elsétál, hiszen a legutóbb olyan kedvesnek tűnt. Nos, úgy tűnik, rosszul ítéltem meg.
Mingyu-ra néztem, aki széttárt karokkal állt, és már éppen Rico után indult volna, de visszafogtam.
- Hagyd. Ha azt mondja, nem fog beszélni róla, akkor nem is fog.
- Te hiszel neki?
- Van más választásunk?
Bólintott.
- Oké. Igazad van. Hagyjuk az egészet, és menjünk megcsinálni azt, amit nem is nekünk kéne... Ne haragudj. De engem is idegesít a helyzet.
- Igazából, szerintem nem lesz gond. - mondtam, miközben felkaptam egy locsolót, és a kúthoz vittem.
- Mi történt? Hirtelen megszeretted a tanyasi életet?
- Nem a tanyasi életet szerettem meg. - válaszoltam sejtelmesen.
- Kell segítség? - botorkált ki Tyler a házból, mire ösztönösen megráztuk a fejünket.
- Boldogulunk. - felelte Mingyu, mire az apja bólintott, és visszament.
Egy szó nélkül etettük meg az állatokat. Én azon gondolkoztam, hogy lehetne-e normális ez a kapcsolat, Mingyunak pedig valószínűleg az járt a fejében, hogy innentől kezdve mondhatni mi vezetjük a farmot, hiszen se az ő apja, se az én anyám nem tettek még túl sokat ezért az egészért, mióta ideköltöztünk. Legalábbis az arcáról ezt olvastam le.
Aztán felültünk a szokásos helyünkre, a pajtában, és Raphaella azonnal mellénk telepedett.
- Fősulira akarok menni. - mondta hirtelen Mingyu. - Ne haragudj, hogy ezzel zaklatlak, de úgy érzem, rajtad kívül más nem értheti meg...
- Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak. - húzódtam közelebb hozzá, és összekulcsoltam a kezeinket.
- Nem akarok egész életemben ezzel foglalkozni. Persze, egy ideig elmegy, de előbb-utóbb megunom. Nem akarom apám munkáját folytatni. A saját életemet akarom élni.
- Én is vissza akarok menni a suliba. Hülye voltam, amikor ott hagytam. Ezt nem csinálhatom örökké. Nem is értem, anyám hogy hagyhatta, hogy megtegyem.
- Az esküvő után lelépünk, és olyan életet kezdünk, amilyen szeretnénk, megígérem. - mondta, miközben homlokon csókolt. - Most viszont...
- Elvisszük a kutyákat a mezőre. - fejeztem be a gondolatmenetét, majd lekászálódtam a létrán.
Bella, Max és Jake már odalent vártak, és azonnal ugrálni kezdtek, amikor megláttak minket. Ezúttal Raphaella is velünk tartott, és bár először féltem, mi lesz a kutyák reakciója a csatlakozására, őket egyáltalán nem zavarta a macska jelenléte.
Kezdett felmelegedni az idő, és külön örültem, hogy valami laza ruhát vettem fel, hiszen biztos voltam benne, hogy így fogok csak igazán lebarnulni.
Rico pedig eltűnt. Az istállón keresztül haladva egy árva hangot sem hallottunk, csak a lovak patái dobogtak odakint, ahogy örültek a szabadságuknak. Végigfuttattam a tekintetem rajtuk, és megkerestem Chocolate-t, aki már teljesen beilleszkedett a többi ló közé.
Már nem is gondoltam anyámékra, úgy döntöttem, hogy csak a pillanatnak fogok élni. Elengedtem Mingyu kezét, és elszaladtam, utánam az összes kutya.
- Mit csinálsz? - kiabált utánam nevetve.
- Megfuttatom őket. - üvöltöttem vissza.
Mindig is ki akartam ezt próbálni, és végre megvolt rá a lehetőségem is.
Amikor már legalább húsz méterre jártunk Mingyu-tól megálltam, és elterültem a földön, majd hagytam, hogy a kutyák leheveredve a földre megnyalják az arcomat.