Stepbrother [Mingyu FF]

III.

Be kell vallanom, egész jól szórakoztam.
Mingyu-val végigjártuk a pajtákat, megkergettük a tyúkokat, és megnéztem a teheneket, habár az már kevésbé tetszett, hogy mindenáron hozzám akartak bújni. Viszont cserébe nem sértődtek meg, amikor megölelgettem a borjaikat, a kis, ugrándozó állatokat pedig nehéz volt kordában tartani. A disznókat is megnéztük, de rohadtul féltem, hogy leharapják az ujjamat, úgyhogy végül ismét a lovaknál kötöttünk ki, ahol Mingyu megmutatta a lovas felszerelést, a nyergeket, kantárokat, kobakokat, és egy csomó fura nevű eszközt, meg olyan fura dolgokat, mint például egy hajlított vasból készült szerszámot, amivel állítólag a lovak patáit tisztítják. Aztán mesélt arról, hogy hogyan hűtötték le a lovakat nyáron, amikor kicsi volt. Locsolócsővel engedték rájuk a vizet, miközben ők is vizesek lettek, azért standolós ruhát vettek fel, és a lányok felfogták a hajukat. Ez elég bulinak hangzott, úgyhogy megbeszéltük, hogy ezt megcsináljuk.
Felültünk a pajta szalmával bélelt emeletére, miközben a nap kezdett lemenni, és a narancsságrás-vöröses fényben végigpásztáztam a tekintetemmel a mezőket.
Aztán Mingyu elvitt egy hatalmas területre, ahol először csak szalmabálákat láttam, de tovább haladva elértünk egy gyönyörű, színes napraforgómezőt.
- Azta! - nyögtem ki először, majd odarohantam egy egyenes szárú napraforgóhoz, és lejjebb húztam a virágát, hogy fejmagasságban legyen, és végighúzhassam az ujjam a benne lévő magokon. - Ez király.
- Az. - mondta, majd leült a földre, és ekkor vettem észre, hogy egy szabályos kör alakban kis tisztás húzódik körülöttünk. 
Mellé telepedtem a tökéletesen zöld fűre, és hátradőltem. Mivel a napsugarak már rég nem vakítottak az eget kezdtem pásztázni, és megpróbáltam alakokat látni a felhőkbe.
- Milyen érzés? - kérdezte felém fordítva a fejét, mire nagy levegőt vettem.
- Pont mint kiskoromban, amikor apa régen kivitt a város végi földútra, ami egy hatalmas mezőbe torkollott, és egyetlen fa állt a közepén. Igazi mesebeli táj volt, és a melegben mindig a fa árnyékát kerestük, amikor pedig elkezdett lemenni a nap, a hátunkra fordulva mutogattunk az égre, különleges formájú felhők után kutatva. Nézd! Az pont olyan, mint egy koponya.
A felettünk elkúszó felhőre böktem.
- Tényleg úgy néz ki. De akkor hogyhogy nem jártok ki többet?
- A mezőt felásták, a fát kivágták, és egy hatalmas bolthálózatot telepítettek a helyére. - mondtam csalódottan. - Pedig tényleg szerettem azt a helyet. Azt hiszem, az volt az egyetlen természetes dolog az életemben.
- És most több hektár ilyen helyed is van. - tárta szét a karját, ami nekiütközött a vállamnak.
- Igen. És biztos lehetsz benne, hogy olyan sok időt fogok itt tölteni, amennyit anyám odabent a házban. - poénkodtam, de hirtelen az oldalára fordult, megtámaszkodott a karján és a szemembe nézett.
- Miért ilyen rossz a kapcsolatod anyukáddal? És őszintén! Egyértelműen látszik, hogy bármit megtennél, hogy visszacsinálhasd ezt a költözést.
- Anya sosem kérdez meg semmiről. - magyaráztam. - Csak a saját boldogságával foglalkozik, vagy ha még pontosabb akarok lenni, a látszattal. Miután apa megtalálta a boldogságot, elkeseredetten vissza akart vágni neki, és úgy érzem, elkapkodta ezt az egész költözést. Apád biztosan remek ember, de még csak egy éve ismerik egymást. Attól tartok, hogy mire megszokom itt, megint változtat, és költözhetünk újra.
- Reméljük a legjobbakat. - mondta, mert mást nemigen tudott erre mondani, amiért nem is hibáztattam. - Mikor a szüleim elváltak, 11 voltam. Akkor költöztünk el Koreából, és először kívülállónak éreztem magam, mert alig ismertem a nyelvet. De belejöttem, és új életet kezdtem, ami sokkal jobb volt, mint a régi. Apa nagyon sok... nővel találkozott, de egyikük sem nyerte el a tetszését igazán. Aztán volt egy hosszabb kapcsolata, ami után találkozott anyukáddal. És nekem úgy tűnt, nagyon boldog vele. De egyetértek veled, szerintem is felesleges így elkapkodni a dolgokat.
Felnevettem.
- Mindjárt kiderül, hogy több eszünk van, mint a felnőtteknek.
- Nos, technikailag mi is felnőttek vagyunk. - emlékeztetett.
- Gondolod, hogy emiatt nemsokára mi is megőrülünk, és megint úgy fogunk viselkedni, mint 14 évesen? - kérdeztem humorosan, mire mosolyogva megrázta a fejét.
- Talán igen, talán nem.
Felállt, és letört egy napraforgókelyhet.
- Kérsz? - nyújtotta felém, miközben már ki is vett egy magot, ami roppanó hangot adott ki, ahogy kettétört a fogai között. - Nyugi, már teljesen ehető.
Elfogadtam, és megkóstoltam. Nem volt rossz, de megállapítottam, hogy maradok a bolti változatnál. A magok fölé ülve sztorizgattunk tovább, és egyszer csak azt vettük észre, hogy elfogyott.
- Tudod, igazából mindig is híres akartam lenni. - mondta, miközben messzire hajította a kiürült kelyhet. - Tudom, hogy baromság, és nem éri meg, de mindig is ez volt az álmom.
- Az én egyetlen álmom az volt, hogy bekerüljek egy jó iskolába.
- És mi történt?
- Leléptem. - vontam meg a vállam. - Már ez az életem, és nem tudnám összeegyeztetni a sulival.
- Igaz. Ebben van valami. Én elég régóta magántanuló vagyok, de nyílt titok, hogy én fogom tovább vinni a családi vállalkozást, szóval végül is, nekem is ez az új életem. Annyira nem is új, ha jól belegondolok. De mindig is szükségét éreztem, hogy suliba járjak, ameddig csak tehetem. Szerettem volna, ha nem annak a famernak a fia leszek, akinek előre el van tervezve az élete. Csak szerettem volna... beilleszkedni.
- Tudom, mire gondolsz. Valahogy én is mindig kilógtam a sorból. - mondtam, majd beleborzongtam az emlékekbe, mert eszembe jutott, hogy mennyire nehezen barátkoztam.
- Tényleg? Pedig olyan lánynak tűnsz, akinek sok barátja van. Meg egy menő pasija.
Lehajtottam a fejem.
- Sok barátom van, ez igaz, de nem volt ez mindig így. Régen kifejezetten magamnak való voltam. Ami meg a menő pasit illeti... menő pasim csak volt.
Mingyu megtámasztotta a könyökét a térdén, és a tenyerébe vette az állát, úgy figyelt, a tekintetével azt sugallva, hallgatlak.
- Egyáltalán nem fontos. - próbáltam elhessegetni a témát. - Nem vagyok jó a kapcsolatokban. De mi a helyzet veled?
Megvonta a vállát.
- Én sem vagyok jó a kapcsolatokban.
Hirtelen olyan hangot hallottam, mintha valami futna, és letaposná a füvet körülöttünk. Aztán rám ugrott hátulról.
- Te jó ég! - kiáltottam fel meglepetten, amikor elsöpörve a hajam a szememből szembe találtam magam egy piros nyakörves border collie-val. - A kedvenc kutyafajtám.
- Bella a neve. Ne ijedj meg, de hárman vannak...
És akkor kiugrott a napraforgók közül a másik kettő is, ugyanúgy néztek ki, mint az első, csak az ő nyakukban kék és zöld nyakörv lógott, kis bilétával.
- Max. - simogatta meg a zöld nyakörves kutyát. - És Jake. - mutatott a másikra. - Mindannyian fajtatiszták, törzskönyvezettek, és testvérek. Három évesek, és kölyökkoruk óta a család tagjai.
Nem tudtam nem simogatni őket, annyira puhák és szépek voltak.
- Valamelyiküket felviszem a szobámba, és párnának fogom használni. - jelentettem ki, miközben átöleltem Bella nyakát. - De hogy különböztetitek meg őket, ha nincs rajtuk a nyakörv?
- Elég különböző a természetük, de főként úgy, hogy ez alatt a három év alatt nagyon hozzánk nőttek, és egyszerűen csak nem tudjuk összekeverni őket.
A kutyák leheveredtek a fűre, mi pedig melléjük ülve simogattuk a fülük tövét.
- Aranyosak. Nekem sosem lehetett kutyám, mert anya allergiás rájuk.
- Nos, most, hogy kapásból három kutyád is lett, milyen érzés?
- Máris imádom őket. - mondtam elragadtatva, majd éles váltással más témára ugrottam. - Mesélj az életről Koreában.
Már lement a nap, mire visszaértünk a házhoz, ehhez az is hozzásegített, hogy túlságosan belefeledkeztünk a beszélgetésbe, és az is, hogy minden görbe fánál megálltunk, hogy a kutyák meg tudják szemlélni azokat. Meg persze én sem bírtam megállni, hogy ne nézzek meg mindent közelről, és ne másszak fel mindenre. Tagadhatatlanul kezdett tetszeni a tanyasi élet.
- Végre ti is megérkeztetek. - hallottuk Tyler hangját, amikor beléptünk a házba. - Csatlakozzatok hozzánk. Éppen társasjátékozni készültünk.
Még csak össze se kellett néznünk, hogy megrázzuk a fejünket.
- Én inkább aludni mennék. - jegyeztem meg, mire Mingyu rávágta, hogy ő is.
Még hallottam ahogy anyám azt mondja, nem érti, mi ütött belém, mert sosem alszok ilyen korán, aztán bezártam a szobám ajtaját, és feltúrtam a szekrényem a törölközőmért.