Stepbrother [Mingyu FF]

VII.

Délben szakadni kezdett az eső, csak úgy, a semmiből. Sehol egy felhő nem volt az égen, így kicsit meglepett, hogy amikor nagy nehezen lekászálódtunk a pajta emeletéről, hirtelen nyakba kapott minket a hideg víz. Rohanva tettük meg az utat a házig, ahol olyan jó hangulat volt, mintha tényleg egy boldog család lennénk. 
Anya zenét hallgatott, dudorászott hozzá, és Csókot a szakácsnak feliratú kötényben fordulgatott a konyhába, miközben Tyler egy újságba mélyedt az asztalnál, és egy csésze kávét kortyolgatott.
- Jól eláztatok. - jegyezte meg, amikor meglátott minket. - Mit csináltatok?
- Sétáltunk öt métert. - mondta Mingyu, és ez igaz is volt.
- Öltözzetek át. - tanácsolta, majd visszafordult az újsághoz, és már le is voltunk rendezve.
Anya felém se nézett, de egyáltalán nem zavart, még örültem is neki, hogy nem kell a drámáját hallgatnom. Éppen elég volt az undorító látszatkapcsolatát néznem ahányszor betettem a lábam a konyhába vagy a nappaliba.
Csurom vizesen felcaplattunk a szobánkba, én pedig egy törölközőbe csavartam a hajam, és átkoztam magam, amiért egyáltalán kimostam. Átcseréltem a vizes ruhámat valami szárazra és melegebbre, majd elkezdtem kifelé bámulni az ablakon, amikor kopogtak.
- Igen? - szóltam ki hűvösen, mert biztos voltam benne, hogy az anyám lesz az, valami megszokott baromsággal, mondjuk hogy lecsekkolja, repesek-e az örömtől vagy hogy belaktam-e a szobámat úgy, mintha itt születtem volna.
Csakhogy Mingyu volt az, aki szintén száraz ruhát viselt már, de a haja még nedves volt, és a tincsek még így is tökéletesen omlottak a homlokára. Beletúrt a hajába, majd leült mellém a kis kanapémra, és átkarolta a derekamat.
- Hogyan tovább? - tette fel a nagy kérdést.
- Hogyhogy? - próbáltam leegyszerűsíteni a dolgot. - Nem kell tudniuk.
Elég bizonytalanul nézett rám, úgyhogy megpróbálkoztam egy poénnal.
- Vagy akár el is felejthetjük az egészet. - vigyorogtam rá, mire lassan odébb tolt egy útban lévő hajtincset, és megcsókolt. - Csak vicc volt... - tettem hozzá gyorsan.
- Helyes. Erre készültem, mióta először megláttalak.
- Olyan régóta?
- Azért nem volt az olyan régen. - emlékeztetett. - De igen, ha úgy vesszük így visszatekintve hosszú időnek tűnik.
- Ez gáz. - tettem a homlokomra a kezem. - Ez nagyon gáz.
- Az. De nem kell tudniuk.
- Akkor is gáz.
- Hé. - fordította a fejem maga felé. - Ha esetleg meggondoltad magad...
- Nincs az az isten.
- Rendben. Akkor ma este lemegyünk oda, és jópofizunk, bármennyire is nem tetszik. Megegyeztünk?
Rábólintottam, mert tudtam, hogy mást nemigen csinálhatunk amúgy sem.
- Gyere. - állt fel, és a kezét nyújtotta nekem. - Nálam van erkély.
- De hát esik az eső... - ellenkeztem, de akkor már felálltam, és követtem.
- Nem lesz gond.
Na igen. Fedett erkély, dohányzóasztallal, mintha arra szükségünk lenne. Csak mindenáron a gazdag benyomást akarták kelteni. Leültünk egy napozóágyra, és Mingyu ölébe telepedtem, majd a mellkasára hajtottam a fejem, és megpuszilta a homlokomat.
Hallgattuk az eső hangját, és egy szót sem szóltunk. Azon gondolkodtam, hogy nekem is kell egy erkély, ahova kiülhetek, ha nem tudok aludni.
Aztán valami majd kiszúrta a szememet és Mingyu is észrevette, mert egyszerre ugrottunk fel és hajoltunk ki az erkélyen. Körülöttünk mindenhol tanyák voltak, és úgy tűnt elfelejtették rendesen bezárni az egyik bokszot, mert egy ázott, csokibarna kiscsikó rohant végig az útszélén, és majdnem elütötte egy kocsi. Meg sem kellett beszélnünk, hogy kimegyünk érte, magamra kanyarítottam egy kabátot, Mingyu pedig elővett egy esernyőt, és kirohantunk.
Tyler és az anyám észre sem vettek minket, csak az ajtócsapódást hallották.
Élesen lefékeztem a csikó előtt majd lelassítottam és leguggoltam, hogy alacsonyabban legyek hozzá képest.
- Semmi baj, nem akarlak bántai. - próbálkoztam, de ezelőtt sosem próbáltam még elszabadult csikót befogni, úgyhogy végül hagytam, hadd végezze a dolgát Mingyu.
A csikó hagyta, hogy felemelje, és berohantunk vele az istállóba. A kis állat meglepődött a hirtelen helyzetváltozástól, és csak állt egy helyben. A többi ló kidugta a fejét, hogy megszemlélhesse, mire ha lehet, még jobban megijedt. Azt hiszem, el akart futni, de nem tudta eléggé összeszedni magát hozzá.
- Befogadjuk? - tettem fel a költői kérdést.
Vitán felül állt, hogy befogadjuk. Csak előbb ideiglenesen elszállásoltuk egy bokszban, és körbetelefonáltunk a szomszédos gazdáknak. De senki sem jelentkezett érte.
Így ott maradtunk a csikóval, akire egy régi lepedőt terítettünk, hogy megszáradjon, és beültünk a bokszba hozzá, hogy ne féljen annyira. Még így is összerezzent a dörgés hangjára és a villámokra, de határozottan jobb volt a helyzet.
- Megtartjuk? - kérdeztem, megint csak feleslegesen.
- Csak egy nevet kell adnunk neki. - simogatta meg a nyakát Mingyu.
- Chocolate? - kérdeztem utalva a színére, majd a farába égetett C-betűre mutattam.
- Jó ötlet. Hívjuk így. - egyezett bele Mingyu.
Így bővült még egy taggal a ménes.
Az eső további másfél órán keresztül esett szakadatlanul, de mi nem tágítottunk a csikó mellől. Amikor az ég kitisztult, és az udvar némileg felszáradt, kiengedtük az összes lovat a legelőre, hogy a friss, vizes zöld fűben legelészhessenek, majd kinyitottuk Chocolate bokszának az ajtaját is. A csikó örömmel csatlakozott a többiekhez, és egyáltalán nem tűnt már olyan elesettnek, amilyennek a vihar közben. Azért izgultam, hogy hogy fogja fogadni a többi ló, de végül feleslegesnek tűnt az aggódásom, mert mind befogadták, és úgy tűnt, kifejezetten örülnek neki. Shadow azonnal a pártfogása alá vette, amit igazán aranyosnak találtam.
Aztán Tyler kijött megnézni, mi újság a birtokán, és összeszaladta a szemöldöke, amikor meglátta a kis, csokoládészínű lovat a többiek közt vágtázni.
- Hát ez meg...
- Semmi baj, apa. Emmával találtuk. - mondta gyorsan Mingyu, majd levette a karját a vállamról, mielőtt az apjának feltűnt volna.  - Nagyon barátságos.
- Nincs gazdája?
- Senkinek sem kellett. - ráztam meg a fejem.
- Rendben. Ez esetben maradhat. Most már a miénk. Adtatok neki nevet?
- Chocolate.
- Tetszik. Szép munka. - mondta, majd elégedetten elsétált.
Magára hagytuk a lovakat, és megetettük a tyúkokat. Félek a tyúkoktól, szóval nem élveztem, de Mingyu gyorsan elintézte a meló piszkosabb részét.
Aztán visszamentünk a házba, ahol anya azonnal hozzám vágott egy rongyot, és arra utasított, hogy takarítsak ki a szobámba, ahova konkrétan csak aludni jártam, ezért egyáltalán nem volt koszos.
Jobbnak láttam nem visszakozni, úgyhogy felsétáltam a szobámba és bezárva az ajtót magam mögött hozzáláttam a munkához.
Majdnem elejtettem az egyik szobromat, amit dísznek tettem az íróasztalomra, amikor valaki bekopogott. Már majdnem kikabáltam, hogy szabad, mire már ki is nyílt az ajtó, és besétált Mingyu.
- Háziasszony lettél? - kérdezte.
- Nagyon vicces.
Átlépte a papucsomat és a derekamnál fogva egészen közel húzott magához, majd megcsókolt.
A nyaka köré fontam a karjaim, és hozzásimultam, aztán elugrottam tőle, amikor lépéseket hallottam közeledni a lépcső irányából.
- Hogy haladsz a... - lépett be anya, majd elakadt, mert a tekintete megakadt Mingyun.
- Megnéztem, segíthetek-e. - mondta ártatlanul, és ennyi elég is volt az anyámnak ahhoz, hogy bólintva lelépjen.
- Remélem, tudod, hogy egyszer meg fogja tudni. - emlékeztettem az elkerülhetetlenre. - És jobb ha elmondjuk, nem azt várjuk meg, hogy ők maguktól jöjjenek rá.
- Ugye tudod, hogy ma este lesz az eljegyzés? Mikor tervezed elmondani nekik?
- Nos, ebbe még nem gondoltam bele. - feleltem diplomatikusan.
- Pontosan. Ráadásul, elég hülyén venné ki magát ez az egész, és iszonyat kínos is lenne.
- Csak ne is beszéljünk erről, könyörgöm. - vetettem hátra a fejem, mert lelki szemeim előtt máris megelevenedett, ahogy anyám üvölt az egész rokonság, sőt, Tyler rokonsága előtt, aztán azt mondja, hogy elrontottam mindent, mert mindig mindent én rontok el neki.
- Jó, jó. Váltsunk témát. - ült le mellém a kanapéra, miközben az egyik karját a háttámlára fektette, a másikkal pedig alig érezhetően az arcomat kezdte simogatni.
Csakhogy én nem bírtam magammal, és egy hatalmas villámlással egy időben elkaptam a csuklóját, mire végigdöntött a kanapén és a kezét becsúsztatta a pólóm alá.
Felsóhajtottam, és a másodperc tört részéig még abban reménykedtem, hogy most történni fog valami. De aztán újra lépéseket hallottam, és ezúttal nem volt elég időm talpra állni, és összeszedni magam. De volt annyi szerencsénk, hogy a lépések Mingyu szobájának ajtajában álltak meg, majd hallottuk, ahogy lenyomódik a kilincs, kinyílik az ajtó, és alig egy másodperc múlva visszacsukódik.
A pólómat igazgattam, majd ismét a kezembe vettem a rongyot, ami amúgy egyáltalán nem volt poros, és Mingyu-ra néztem, aki bosszantó tökéletességgel ült még mindig a kanapén, és még a kezét se vette le a háttámláról.
Aztán az ajtóm lassan kinyílt, majdnem teljesen hangtalanul, de én már javában az ablakpárkányomat töröltem, mert ismertem az anyámat, és számítottam erre. Egy szót sem szólt, csak körbepillantott, majd már el is tűnt, mi pedig úgy tettünk, mintha észre se vettük volna. Én a takarításra koncentráltam, Mingyu pedig az utolsó pillanatban elővette a telefonját.
Anyám kémkedik utánam, én meg a jövendőbeli mostohatestvéremmel kavarok.
Máris úgy viselkedtünk, mint egy igazi család.