Kirekesztettek asztala

2. Fejezet

*Átírt változat* szerkeztve: 2017.11.18.

Ismét egy csodás áprilisi keddi délutánnak néztünk elébe. Normál körülmények között ilyen 3 óra magasságában már rég hazafele tartanék, hogy begórjam a táskám otthon egy sarokba és ne is gondoljak semmire, ami az iskolával kapcsolatos. Aztán persze órákkal később rájönnék, hogy jó lenne nem megbukni, hogy egy évvel tovább tartson ez az egész őrület, amit az oktatásra szentelünk, szóval kiszedem a táskám a sarokból, azzal a céllal, hogy megírjam a leckém... Jogos a kérdés, hogy akkor mit is keresek még mindig a gimiben?

Na, az úgy volt, hogy Adam ebédszünetben előadta, hogy délután válogatás lesz a baseball csapatban a nyári versenyszezonra és Madison kitalálta, hogy nekünk mindenképpen ott kell lennünk, hogy kiröhögjük két komolyan dolgozó asztaltársunkat „szurkolás" címen. Teljesen nyomós okom lenne arra, hogy ne legyek itt (a kitalált programjaimon és beadandóimon kívül is), viszont a „szociális fóbiám van" kártyát nem áll szándékomban kijátszani. Én nem fogom magam sajnáltatni... Általában tökéletes kifogásokkal tudok előállni ilyen helyzetekre, de Madison már túl jól ismeri ezeket, így minden egyes próbálkozásom ellenére elrángatott. Úgy tűnik a „semmi kedvem hozzá" már nem elég nyomós ok... Szerintem az, de ez csak az szerény véleményem. Szóval most itt ülünk mind a lelátó egy elég félreeső részén, távol minden nézelődőtől, és figyeljük, ahogy Adam és Josh bemelegítenek a többi izomagyú sportolóval.

Oké, talán az, hogy „figyelünk" egy kicsit túlzás. Mason most is a laptopján babrál valamit, néha ugyan fel-felpillantva, ellenőrizve az eseményeket (és hogy még nem hagytuk e ott). Tamiko valamilyen baseballról szóló könyvet búj, felteszem valamilyen szabályzatot, hisz neki ez az első alkalom, hogy baseballal találkozik, tekintve, hogy csak nemrég került a sulinkba. Madison hangosan röhög a fiúk egyenruháján (igen, szerintem is elképesztően néznek ki a piros térdzokniijaikban) én pedig csak ott vagyok és próbálom nem látványosan kimutatni, mennyire nincs semmi kedvem itt lenni. Régebben sok baseball meccset néztem meg apummal (többnyire csak tévében, de volt, hogy kivitt egy-egy meccsre), szóval a szabályokkal és a játékmenettel többnyire tisztában vagyok. Viszont a suli csapatát még nem láttam játszani, így hát nem tudok véleményt mondani. Úgy hírlik nem kiemelkedően jók, de azért nem is rosszak. Adam és Josh nem sokat beszél a csapatról, vagy az edzésekről, valószínűleg azért mivel tudják, hogy nem sokunkat érdekelné ez a téma... így innen nem kapok információkat.

Masont gyakran kirángatja Madison egy-egy jelentéktelenebb meccsre vagy edzésre (hisz a kis infózsenit lehetetlen rávenni, hogy olyan helyre menjen, ahol sok ember van) és azt mondják, mindketten oda tudják tenni magukat, ha kell. Én ugyanazon okból nem járok ki meccsekre, mint amiért itt sincs semmi kedvem lenni... Egyszerűen nem vagyok oda a tömegért, meg a hangzavarért, a tömegért, a felhajtásért... A tömeget mondtam már? Valahogy nem rémlik, hogy mikor kisebb koromban apum vitt ki meccsre, akkor ezekkel lett volna bármi problémám... Akkor élveztem, Most inkább menekülő utakat keresek. Lehet, hogy szívtelennek tűnök, de még a barátaimért se vagyok hajlandó részt venni egy ilyen eseményen, és szerencsémre nem is várják el. Általában...

A baseballosok két csapatra oszlottak. Voltak azok, akik az előző szezonban már a kezdő felállásban vettek részt, és voltak az örök kispadmelegítők, akiknek minden álma volt a csapatba jutás. Míg Adam az első, addig Josh a második csapatban volt, annyi kivétellel, hogy nem úgy tűnt, hogy ő olyan-de-nagyon be akarna kerülni az állandó játékosok közé.

A játékosok felsorakoztak két sorban egymással szemben, kezet fogtak és ezzel kezdetét is vehette a harc a 20 állandó pozíciókért. 9 játékrészen át tart a „harc" és az edző gyakran cserélgeti majd a játékosokat, hisz mindenkit látni akar teljesíteni.