Kirekesztettek asztala

Előszó

*Átírt változat* szerkesztve: 2017.11.05.

A Rose-Maria Gimnázium sose volt híres semmiről. Ez is csak egy átlagos amerikai gimnázium, klisés alakokkal és helyzetekkel. A tanárok itt is imádtak rengeteg leckét feladni a szünetekre és a diákok itt is utálták őket ezért. Itt is voltak olyan tanulók, akik abban találtak élvezetet, hogy másokat tiportak el és olyanok is, akik szívesebben töltötték a mosdóban az ebédszünetet, pusztán biztonsági okokból. Az egyetlen furcsaság talán az lehetne, hogy foci helyett baseball csapata volt, akik egyébként egész jól teljesítettek a különböző versenyeken. Nem kiemelkedően jól... de na, senki sem tökéletes.

Ebben a gimnáziumban töltöm én is unalmas hétköznapjaim. Én vagyok az a diák, aki feketében jár, furcsa szimbólumokkal és érthetetlen szövegekkel díszített pólói vannak (banda logók és dalszövegek, de ezt aztán mondhatod a hozzá nem értőknek). Az vagyok, akinek rövid, fekete, körben felnyírt haja és smaragdzöld szemei tökéletesen elriasztják a nemkívánatos embereket. Az, aki mindig a leghátsó padban ül, és egyszer sem szólal meg órán. Az, aki a kicsengő megszólalásával egy időben bedugja a fülhallgatóját, nehogy bárki is kapjon az alkalmon és szóba elegyedjen vele. Na, nem mintha, bárki ilyesmivel merne próbálkozni... Ha mégis lenne ilyen merész ember, akkor az illető megismerkedhetne a szarkazmus fogalmával, ami egész konkrétan az anyanyelvem, amiről nehéz fordítani. Az vagyok, akit tévesen „emósnak" bélyegeznek, az, akinek ugyanolyan problémái vannak, mint bármelyik más korabelinek, csak én épp nem írom ki az idővonalamra, mert nem fogom magam sajnáltatni, és mert tudom, hogy úgyse értenék meg. Az vagyok, aki inkább figyelmen kívül hagyja a gondjait, hátha azok maguktól elmúlnak. Az, aki nem látja a fényt az alagút végén, a lehetőségeket a jövőben, a jót a rossz dolgokban. Az vagyok, akit kitaszított a társadalom és egyedül vészeli át a gimi 4 elcseszett évét.

Vagyis nem teljesen egyedül...

Ha elég bátor vagy, hogy elmerészkedj a menza egy félreeső sarkába, a szemetesek környékére, akkor találsz ott egy érdekes asztalt, ami olyan visszataszítóan néz ki, és (érthető okokból) furcsa szagok lengik körbe, hogy nem szívesen közelíti meg senki. Rejtélyes módon mégis megtelik ebédszünetekben...

Ez az asztal azoknak az embereknek a helye, akik beilleszkedési problémákkal küszködnek, vagy épp hozzám hasonlóan meg sem próbálnak beilleszkedni. Nem tudom mikor válhatott hagyománnyá, hogy ehhez az asztalhoz gyűlnek a „kirekesztettek", de tény, hogy a mi generációnk is továbbviszi a szokást. A tanévek általában azzal kezdődnek, hogy néma pillantásokkal jelzünk az elveszett elsősöknek, akik a menzán bolyonganak szabad hely után kutatva, hogy ide biztonságos leülniük. Hisz mind emlékszünk a mi első napunkra, amikor mi voltunk ezek az elveszett elsősök és tudjuk, milyen jó érzés volt, mikor félénk tekintetünk találkozott egy felsőbb évesével ettől az asztaltól és az illető nem fordította el a tekintetét, hanem jelzett, hogy üljünk mellé. Lehet, hogy nem nagyon szólt hozzánk egész szünet alatt, de legalább nem voltunk egyedül. Persze a legtöbben végül sikeresen beilleszkednek és az asztalunk lassan teljesen felszabadul, de mindig maradunk néhányan, akik nem tudnak, vagy nem is akarnak az iskolai társadalom részévé válni.

Összegyűlt itt mindenféle klisé karakter...

Vegyük először például Mason Pittmant, aki a suli 16 éves infózsenije, vagy kockája... attól függ milyen értelmiségi szinten áll az illető, aki a címzést adja. Mason tipikusan az az alacsony srác béna szemüveggel és nyakig begombolt inggel, aki nemcsak hogy nem tudna ártani egy légynek, de meg is ijedne tőle. Szegény gyerek csont és bőr, és annyira sápadt, hogy az ember azt figyeli, mikor ájul már el. Nem sokat néz fel a laptopja képernyőjéről, de ha megteszi, akkor láthatóvá válnak csoki-barna szemei, addig is be kell érnünk szőkésbarna, göndör tincseinek látványával. Az a fajta srác, akiről nem mondanád meg, hogy egyébként egy milliárdos család egyetlen örököse, pedig ez helyzet, viszont ezt nem engedte a fejébe szállni. Nem lett egy elkényeztetett kis senkiházi, aki a szülein élősködik, és ezt jobban teszed, ha tiszteled benne. Mások nem teszik. Mások zaklatják a félénk természete miatt, pont ezért ül velünk ahelyett, hogy élvezné valahol a gazdag szülőkkel járó lehetőségek széles skáláját.