Kirekesztettek asztala

6. Fejeze

*Átírt változat* szerkesztve: 2018.06.16.

Mindenki utálja a hétfőket és nehezére esik felkelnie ezeken a napon, de ezen a bizonyos hétfőn ez valahogy még rosszabb volt... Persze, nem én voltam a legszarabb állapotban, szóval egy szavam se lehet. Hisz ameddig másoknak nagyobb problémái vannak, mint neked, addig úgy néz ki te nem lehetsz rosszul... Nekem is megvoltak a saját problémáim a mai napra, de szokásomhoz híven megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket és inkább a kis infózsenink gondjára fókuszáltam a gondolataimat.

Bele se mertem gondolni hogyan érezheti most magát és csak remélni mertem, hogy Madison sikeresen ki tudja rángatni otthonról. Bár erre nem sok reményt láttam.

Megszaporázott lépésekkel és a fülemben dübörgő zenével indultam a suliba. Rendszerint késében voltam... Valahol félúton járhattam, mikor az egyik kedvenc számomat egy pityegés szakította félbe. Morcosan halásztam elő a készüléket a fekete farmerom zsebéből, hogy megnézzem, kinek hiányzok már korán reggel. Nem nagyon lepődtem meg, mikor Madison nevét láttam felvillanni a képernyőn.

M: Nem hajlandó kijönni a lakásból!

S: Csodálkozol?

Ez az ötlet alapból bukásra volt ítélve... Ahogy az is, hogy én egyszerre sétálok és telefonon pötyögök. Igaz, erre csak akkor jöttem rá, mikor majdnem orra estem. Tudniillik az a „majdnem" csak azért van ott abban a mondatban, mert amint elvesztettem az egyensúlyom, valaki megragadta a karom.

Meglepetten néztem fel a kijelzőről, hogy Adam 200 wattos kora reggeli mosolyával találjam szembe magam. Sose értettem az embereket, akik képesek 10 óra előtt normálisan funkcionálni...

- Csak óvatosan, kiscsaj – mondta köszönés helyett.

- Kösz – küldtem felé én is egy halvány mosolyt.

- Madisonnal dumálsz? – kérdezte, miközben folytattuk az utunk a suli felé.

- Ja, Masonék előtt van, de a srác nem hajlandó kijönni – meséltem, majd rosszmájúan hozzátettem – Remélem Josh és Ashley elég nagy balhét csap ahhoz, hogy megfeledkezzenek Masonról...

- Ebben én nem reménykednék... – vakarta meg zavartan a tarkóját.

- Összejöttek tegnap, nem igaz? – kérdeztem unottan. Valahogy nem lepne meg.

- Nagyon ismered már Josht.

- Az a barom... - szűrtem ki a fogaim között.

- Tán féltékeny vagy? – nevetett Adam.

- Ugyan mire? Megérdemlik egymást – fintorogtam.

Komolyan gondoltam. Ha Joshnak egy ilyen liba kell hát áldásom rá. Őt is félreismertem... Nagy valószínűséggel. De valamiért nem hajt a vágy, hogy mellette is kiálljak, hogy kirángassam a gödörből, amit magának ás éppen. Talán, mert erősebbnek tartottam annál, hogy segítségre szoruljon. Talán csak tudtam, hogy megtagadná a segítséget, ahogy minden más alkalommal is. Talán csak nem akartam több problémát a nyakamba. Mindenesetre figyelmen kívül hagytam a mardosó bűntudatomat és cserben hagytam őt.

- Ne mondd ezt... Valami nem oké Josh-sal – jegyezte meg halkan.

- Erre te csak most jöttél rá?

- Tudod, miről beszélek Sky! – emelte meg a hangját egy kicsit.

Hogyne tudnám miről beszél. Még talán jobban is tudom, mint ő, de úgy döntöttem, hagyom azt a barmot főni a saját levében, még akkor is, ha valahol mélyen tudom részben az én hibám is, ami történt.