Kirekesztettek asztala

7. Fejezet

*Átírt változat* szerkesztve: 2018.06.16.

A szokásos találkozási helyünk egy közeli park bejáratát jelentette. Már messziről láttam, hogy Adam megelőzött és amint Peggy is észrevette, hogy közeledek, elém futott és majd fel borított. Én persze azonnal letérdeltem mellé és halálra ölelgettem szerencsétlen állatot, aki egyébként nem úgy tűnt mintha bánná a dolgot. Egy gyors fültő vakarás után komótosan sétáltunk tovább, hogy megérkezzünk a kaput támasztó, meglehetősen gondterheltnek tűnő Adam mellé. Szegény srác nagyon kivolt... Egy erőltetett mosoly kíséretében beletúrt barna tincseibe és úgy nézett rám nagy ég-kék szemeivel, hogy eldöntöttem, hogyha Josh művelt megint valamit, akkor ezúttal nem ússza meg egy drámai elviharzással...

- Azt se tudom hol kezdjem, kislány... - mondta miközben elindultunk be a parkba, letérve a kikövezett útról.

- Megint Joshról van szó, nem igaz? – hangzott el tőlem a sokkal inkább kijelentésnek vehető kérdés.

- Én nem tudom, mi van vele... - tépett újra hajtincsei közé, majd idegesen eldobta Peggy labdáját, aki boldogan szalad kedvenc narancssárga játéka után.

Legszívesebben benyögtem volna valami szokásos beszólást arról, hogy az a barom csak hozza a saját elcseszett formáját, de mikor láttam, hogy még Peggy is csak szomorkásan teszi le a labdáját hasonló arckifejezést mutató gazdája elé, nem tudott rávinni a lélek, hogy én meg játsszam itt a tapintatlan parasztot.

- Na, mesélj, ezúttal mi volt? – kérdeztem végül, miközben ő újra eldobta a játékot.

- Edzésen voltunk – kezdte egy mély sóhajtás után, én pedig szó nélkül hallgattam – Josh éppen a karámban gyakorolt az egyik dobónkkal, amikor az Edzőbá megkérte, hogy nézzen rá a drágalátos ászunk, Jake dobásaira, mivel mintha nem lett volna formában, valahogy nem tudta normálisan kezelni a csavartlabdáját... Mindegy, a lényeg, hogy Josh egy grimasszal ugyan, de teljesítette a kérést. Nem úgy tűnt mintha bármi probléma lett volna a dobásokkal vagy éppen a kettejük közötti feszültséggel, igaz én csak messziről figyeltem... Szóval mivel láttam, hogy nem lesz gáz, visszatértem a saját edzésemhez. A következő, amire felfigyeltem, hogy Josh beszól valamit Jakenek az egyik dobására, aki erre, hozva a szokásos „én abszolút vagyok" formáját... természetesen kiakadt... Na és ugye mindketten tudjuk, hogy Josht se kell félteni, ha visszaszólnak neki. Elég sokan figyelték a köztük lezajló szócsatát, ami... valljuk be, nem éppen a legelmésebb volt, hisz gondolom, tudod Jake is mennyire híres az eszéről... Lényegtelen. Szóval mindenki csak ott állt és figyelte bambán, ahogy az a kettő lassan egymásnak esik. Gondoltam Josh nem menne el addig, hogy behúz a csapat ászának, legyen annak akármekkora szája is... de azért nála is van egy határ, szóval közelebb mentem, készen arra, hogy megállítsam. Végül is nem ő ütött először hanem Jake, de én közbeléptem mielőtt Josh visszaüthetett volna... Erre ezzel csak azt értem el, hogy az a barom nekem essen azzal, hogy „tudom kezelni a helyzetet, tudhatnád hol a helyed". De az seggfej is elmehet a francba! Mindig túlzásba esik! Én csak próbáltam segíteni, hogy ne rúgassa ki magát a csapatból, erre mit kapok? Hogy nincs szüksége rám! Hogy az ebédszüneti hangulat is akkor volt a legjobb, mikor én visszasétáltam a „lúzer-asztalhoz"... Én! A legjobb barátja! ... Ne nézz így rám Skyler, tudom mire gondolsz. „ Josh mindig ekkora barom volt, hozzászokhattál volna már!" De te nem láttad őt... Nem hallottad milyen undorral ejtette ki a szavakat! Mellette voltam suli kezdés óta, de mondd meg te, aki ismered, mióta az eszedet tudod, szerinted normális, ahogy most viselkedik velünk? Nézz a szemembe és mondd, hogy ez a Josh ugyanaz, akit már 3 éve vallok legjobb barátomnak és akkor elfogadom, hogy csak én kattantam meg, pusztán szarul válogatom a barátaimat és leszállok a témáról!