Kirekesztettek asztala

1. Fejezet

*Átírt változat* szerkesztve: 2017.11.13.

Átlagos, unalmas napnak indult ez a csodálatos hétfői szenvedés a Rose-Maria Gimnázium tanulói számára. Voltak, akik még mindig nem ocsúdtak fel az egész hétvégi bulizásból, mások már alig várták, hogy végre beülhessenek az iskolapadba és gyarapítsák tudásukat... Ja, vannak ilyen emberek. Ijesztő, mi? A tanítás csak néhány órája kezdődött, de már most hallani lehetett a szekrénybe bezárt szerencsétlenek pityergését és a nagy barmok visszafojtott röhögését a folyosók felől.

Unottan sétáltam a terem felé, ahol lennem kéne a következő órán. Fülemből fülhallgató lógott ki, benne valamelyik Sick Puppies szám dübörgött max hangerőn. Bosszús arckifejezéssel kerülgettem a szteroiddal telenyomott fafejeket, akik megint valami szerencsétlen elsőstől akarták elvenni a kajapénzét. Szánalmas... De sajnos, ha ez az én dolgom lenne se tudnék mit tenni szegény srácért, így inkább azt teszem, amiben a legjobb bizonyulok, láthatatlan maradok. Nem kell a felesleges feltűnés, szabályosan rosszul vagyok tőle.

Néhányan odább álltak az utamból, kerülve a tekintetem, mások vették a bátorságot, hogy továbbra is útban legyenek, miközben direkt felvették velem a szemkontaktust. Észrevehetetlenül húztam összébb magam, próbálva állni az illető pillantását, miközben megpróbáltam helyretenni a hirtelen összeugrott gyomrom. Van némi problémám azzal, ha figyelnek, meg úgy az emberekkel nagy általánosságban, oké? Főleg ezzel a tömeggel itt a szűk folyosón... A hideg futkos a hátamon, miközben a torkomban dobog a szívem és megpróbálok lenyelni minden rám törő szorongó érzést.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértem a megfelelő teremig és végre ledobhattam a táskám az egyik leghátsó sorban lévő pad mellé. Az elkövetkező 45 perc azzal telt, hogy a tanár magyarázott a táblánál, diktálta a jegyzetet, én pedig kidekoráltam a füzetem margóit. Utálom a törit... Kövezzetek meg érte. Persze közben jó gyerek módjára jegyzeteltem is, hisz nem állt szándékomban évet ismételni vagy épp megbukni az érettségin

Fellélegezve álltam fel a padból, mikor a tanár jelezte, hogy végzett és kisétált a teremből a csengő megszólalásakor. Az egyetlen, amit bírok ebben az asszonyban, hogy abban a pillanatban elenged minket, ahogy megszólal az óra végét jelző csengő, és nem tart benn minket szünetben is.

Még néhány elképesztően hosszúnak tűnő óra után ebédszünettel folytatódott a nap. Rutinosan sétáltam egy tálcával a kezemben a sarokban lévő kerek asztal felé, ahol a „kirekesztettek" klikkesednek. Levágódtam a laptopjába temetkezett Mason mellé és biccentettem a velem szemben ülő Madison felé, aki viszonozta a gesztust, majd újra belemélyed... akármibe, amit épp csinált a füzetében.

- Sziasztok – ült le közénk Tamiko is.

- Mizu Tam? – kérdezte Madison, fel se nézve a füzetéből.

- Nem sok újság van – próbált meg a japán lány minden tőle telhetőt megtenni, hogy érthető választ adjon. Szegénynek nincs könnyű dolga a nyelvtanulással egy olyan környezetben, ahol mindenki szlengeket használ, aminek egy részét azok se értik, akiknek ez az anyanyelvük. Sőt, azok se, akik ténylegesen használják ezeket...

A beszélgetés ezzel annyiban is maradt. Beletúrtam a villámmal abba a kétes kinézetű cuccba, ami a tányéromon éktelenkedett és figyeltem, ahogy Tamiko is hasonlóan méregeti tálcája tartalmát. A lány aztán minden további nélkül előkapott a táskájából egy pár evőpálcikát és nekilátott az ebédéhez, míg én csak bizalmatlanul toltam el magam elől a tányért.

- Héj, héj, héj – érkezett meg társaságunk Duracell nyuszija is, hogy feldobja a szünetünket.

- Pofa be Adam! – adott jelet jelenlétéről a sráccal érkező Josh is.