Kirekesztettek asztala

8. Fejezet

*Átírt változat* szerkesztve: 2018.06.16.

Csodálatos csütörtök reggelre virradtunk, sütött a nap, csicseregtek a madarak... Kit akarok hülyíteni, még ki se keltem az ágyból, hogy felhúzzam a redőnyöm. Elképesztően hosszúnak tűnt ez a hét és még mindig nincs vége... Mintha mázsás súlyok húznának vissza az ágyba valahányszor felkelnék onnan és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ezzel a problémával.

Masonról a hét folyamán továbbra se kaptunk hírt és őszintén kezdek aggódni érte. Madison minden nap meglátogatja, de a bejáratnál nem jut tovább, ott se hederít rá a kutya se, szóval semmilyen információnk nincsen.

Adam próbál nem kívülállóként ülni a „Paradicsomban" de egyértelműen nem élvezni és csak Josh miatt nem hagyta még ott azt a sok barmot. Ironikus, hogy időközben pont Joshua lett a legnagyobb barom mind közül... A vak is látja, hogy csak szórakozik újdonsült barátnőjével... Na jó, valószínűleg a csaj rosszabb, mintha vak lenne, ugyanis a szőke plázacicának fel se tűnik, hogy dolgai a baseball csapat új nagymenőjével nem épp úgy alakulnak, ahogy azt tervezte. Mindenki úgy vélte, hogy csak féltékennyé akarja tenni Tyrone-t, de végül új pasija teljesen az ujja köré csavarta és az exét ez egy cseppet sem érdekli.

Ugyan dehogy... Hisz az egyetlen dolog, ami jelenleg izgatja a kapitány fantáziáját az az, hogy legjobb haverja, Matthew, lassan elveszti a pozícióját a kezdő felállásban Joshnak hála. És ha már úgy is szóba került Matthew... Nem, semmi, nincs róla hírem. Kerül, mint babonás ember a fekete macskát és már legjobb barátja se néz rám éppen jó szemmel. Asszem sikerült magamra haragítanom a baseball csapat két eléggé meghatározó játékosát. Most már csak Jake hiányzik a listámról... Aki mellesleg, Adam elmondása szerint, egyre többet szívja Josh vérét és természetesen mindenki kedvenc forrófejű idiótája hülye lenne, ha hagyná magát. Feltűnőségi viszketegséges barmok...

Épp a reggelimet készítettem el kómásan, egy szenvedéssel teli reggeli rutin után, amikor valaki rátenyerelt a csengőre és nem úgy tűnt mintha bármelyik átkozott pillanatban le akarná róla venni a kezét. Tudtam, hogy anyum már elment dolgozni, apum pedig még nem jött haza éjszakai műszakból, szóval nekem kell szembenéznem ezzel az őrülttel, akinek nem tűnik fel, hogy jóformán még a nap se kelt fel, nemhogy a legtöbb ember.

Ingerülten mentem a bejárati ajtóhoz, nem éppen azzal a szándékkal, hogy baráti hátba veregetést adjak az illetőnek, de az ajtót feltépve olyan látvány fogadott, amire nem számítottam.

- Azt hittem már sose nyitod ki! – mondta keserűen Madison, majd besétált mellettem a lakásba, nyomában a lehajtott fejű... Masonnal, aki elmormolt nekem valami jó reggelt-szerűt.

Nem igazán tudtam magamhoz térni a csodálkozástól. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és utánuk sétáltam a konyhába, ahol Madisont máris a hűtőben kutakodva találtam, míg Mason csak zavartan állt a konyha közepén.

- Oké, mi a franc folyik itt? – fakadtam ki végül.

- Kirángattam a lakásából – mondta büszkén Madison, miközben kimászott a hűtőből, kezében egy doboz tejjel.

- Azt veszem észre... - motyogtam.

- Megdumáltuk, hogy vigyázunk rá és egy pillanatra se tévesztjük szem elől nem? Szóval idehoztam, hogy együtt menjünk suliba – magyarázta tovább ezúttal a szekrényben turkálva.

- Ennek még lenne is értelme... De igazán felhívhattál volna – mutattam rá – Gabonapehely a felső polcon.

- Hívtalak, ki vagy kapcsolva – mondta és a felső polc felé nyúlt.