Kirekesztettek asztala

9. Fejezet

*Átírt változat* szerkesztve: 2018.06.16.

A suli folyosóján szinte megfagyott a levegő, ahogy beléptünk. Sok szempár szegeződött ránk, amitől kezdtem rosszul lenni, még úgy is, hogy tudtam Masont méregetik. Megpróbáltam magam összeszedni, már csak miatta is, de a gyomrom ököl méretűre zsugorodott és valószínűleg sápadtabb lettem, mint általában. Néhány lépés múlva már nem tudtam, hogy én támogatom Masont, vagy ő engem. A szeme sarkából láttam, ahogy lopva vet rám egy aggódó pillantást, ami miatt csak még rosszabbul éreztem magam... A diákok összesúgnak, miközben minden mozdulatát figyelik, erre ő amiatt aggódik, nehogy odaájuljak a folyosó közepére. Na, akkor néznénk még ki csodálatosan... Nem tudtam elszakítani a pillantásom a minket figyelő szempároktól. Éreztem, ahogy, felgyorsul a pulzusom, kiver a víz, forrósodik az arcom, minden levegővételemmel, kevesebb oxigén jut a tüdőmbe. Tudtam, hogy össze kell kapnom magam, de képtelen voltam rá.

Hirtelen egy erős kar ragadott meg, mielőtt komoly pánikroham törhetett volna rám. Összezavarodva néztem fel a mellett álló Adamre, aki csak sóhajtott egyet és valószínűleg nyugtázta magában, hogy nem hagyhatja tovább szó nélkül a helyzetemet. Ő nem fogja hagyni hogy tönkre tegyem magam azzal, hogy minden érzelmemet elnyomom magamban.

- Erről még beszélni fogunk – súgta oda nekem, majd továbbsétált velünk, el nem engedve a karom.

Lehajtottam a fejem és egy apró bólintással megadtam magam. Nem mintha mered volna más választásom, vagy épp tudtam volna tisztán gondolkodni az adott körülmények között...

Mélyeket szívtam be a suli állott levegőjéből, miközben próbáltam megnyugodni és figyelni, ahogy a szívverésem is visszaáll normális üteműre.

Mason egy évvel alattunk van, így órán nem lehettünk ott vele, de Madosin eldöntötte, hogy csak azért is a teremajtóig fogjuk kísérni és csak utána megyünk mi magunk is óra. Ez az óránk nem volt közös Adammel, ő mégis végig kísért minket, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaértünk.

Kaptunk néhány furcsa pillantást Mason osztálytársaitól és addig nem is mentünk el, míg Madison meg nem bizonyosodott arról, hogy nem fogják csesztetni a kis infózseninket. Ez annyiból állt, hogy kiállt a tábla elé és egy anti-homofób kiselőadás keretében megfenyegetett mindenkit, míg mi Adammel az ajtófélfának támaszkodva próbáltuk eldönteni, mit tegyünk a kialakult helyzettel. Persze Mason számára ez sokkal égőbb szituáció volt, és már most biztosra lehetett venni, hogy szegényt jobban fogják csesztetni az önjelölt testőre(i), mint a suli honlapra kitett cikk miatt.

- Kérlek, hozd ki onnan... - szóltam oda Adamnek, mikor Madison elkezdett nagyon is belemelegedni az okításba.

- Máris – lökte el magát az ajtófélfától minden további nélkül.

Nem bizonyult a legkönnyebb feladatnak, elrángatni Madisont a beszéde közepén, de valahogy sikerült és végre valahára megkereshettük a saját termünket. Épp beléptem volna, amikor Adam a karomnál fogva óvatosan visszahúzott. Madison nyugtázta a helyzetet és egyedül indult be a terembe, még mindig morcosan az előbbi félbemaradt jelenete miatt.

Érdeklődve néztem Adamre, aki alig egy lépésre lehetett tőle, de ahogy megláttam a tekintetébe visszatért aggodalmat, nem tudtam állni a pillantását.

- Komolyan gondoltam, kislány. Ne gondold, hogy megúszhatod ezt a beszélgetést – mondta komolyan. Valószínűleg a tekintete is hasonló komolyságról árulkodott, de én képtelen voltam újra a szemébe nézni.