Lucky One [Chanyeol FF]

✨🗼 15. 🗼✨

Tae Hwan már aludt mire visszaértünk, így technikailag nem is láttuk egész nap. Másnap reggelre toltuk tehát az ajándékának átadását, ami történetesen egy bögre volt, és visszavonultunk a szobánkba.
Gyors zuhanyt vettünk, és bár hihetetlenül fáradtak voltunk, mégsem mertük lekapcsolni a lámpát. Mert értelmes felnőtt emberek módjára attól féltünk, hogy a koponyaarcú valami a szellemkastélyból utánunk jött.
- Ez nevetséges. - téptem ki a fülemből a fülesem, és Chanyeol felé fordultam, aki úgy csinált, mintha még valami fontos elintéznivalója lenne a mobilján.
Azonnal felkapta a fejét, és nézte, ahogy lekászálódok az ágyról, hogy lekapcsoljam a villanyt.
- Várj, várj! - állított le. - Nem fogok tudni aludni.
- Nevetségesek vagyunk. - ismételtem meg.
De egy pillanatra én is elképzeltem, ahogy a szellemek megállnak a két ágy között.
- Mi lenne, ha összetolnánk az ágyakat?
- Tessék?
- Össze lehet akasztani őket.
Komolyan azt kérte, hogy aludjunk együtt. Csakhogy ennyire nem félt egyikünk sem. Mindketten tudtuk, hogy amint leér a fejünk, azonnal el is alszunk. De végül összetoltuk a két ágyat.
- Most pedig jó éjszakát. - takaróztam be, és így is lett, pár másodperccel később már aludtam is.
Arra már nem emlékeztem, hogy tényleg megtörtént-e, vagy azt már csak álmodtam, de mintha Chanyeol hátulról átölelt volna.
Mert másnap reggel megfelelő távolságban egymástól keltünk fel, szinte teljesen egyszerre.
Átszaladtam Tae Hwan-hoz a bögrével, aki már felöltözve várt.
- Ez az utolsó napotok. - magyarázta. - És az Eiffel toronyhoz mentek. Azt nem hagyhatom ki!
Igen, az utolsó napunk. Pont ezért kéne, hogy csak a miénk legyen. Nem akartam ellenkezni, úgyhogy csak bámultam rá.
- Ó. Azt hiszem, zavarnék.
- Ugyan, dehogy zavarnál...
- Ez a ti kirándulásotok, srácok. Elmegyek és megnézem most, hogy az este a tietek legyen. Holnap reggel nyolckor indulunk.
- Köszönöm.
Megvonta a vállát.
- Ezen nincs mit megköszönni.
Pedig nagyon is volt.
Ameddig Tae Hwan délelőtt felfedezte a helyet, mi palacsintát sütöttünk, ami meglepően jóra sikerült. Kiültünk a medencéhez, és rendeltünk egy utolsó kék koktélt.
- Ez most talán hülyén fog hangzani, mert ez az utolsó napunk, de én azt várom, hogy beesteledjen, és elindulhassunk. - mondta Chanyeol.
- Én is. - sóhajtottam fel. - A második legjobb élmény lesz a tegnap után.
- Talán egyszer meg kéne ismételnünk. - nézett rám.
- Mindenképpen. - nevettem fel, abban a tudatban, hogy ez sosem fog bekövetkezni, de álmodozni azért még mindig szabad.
Összekoccintottuk a poharainkat, és vártuk az estét.

Ami viszonylag hamar el is jött.
A buszsofőrünk (akinek egyébként nem tudtuk a nevét, de ez fel sem tűnt eddig) már a hotel előtt várt minket nyolc órakor. Még nem ment le teljesen a nap, és sétálhattunk is volna, de mindenképpen utazni akartunk egy utolsót a pasassal, hiszen olyan kedvesen furikázott minket mindenhova, hogy úgy ítéltük meg, kijár neki egy kis szórakozás.
Kitett minket, és már éppen elhajtani készült, de Chanyeol bekopogott az ablakán.
- Jöjjön velünk!
- Ó, fiam, nem vagyok én már olyan fiatal.
- Kérem!
Nagy nehezen rá tudtuk imádkozni, de a világért sem zavart volna minket, hanem egyedül kezdett sétálgatni és fotózgatni a környéken. Megbeszéltük, hogy hívjuk, ha végeztünk, és beálltunk egy csapat turista mögé, akik már az idegenvezetésre vártak.
És  a hatalmas építmény lábánál meg is állt előttünk egy fiatal nő, aki két opciót kínált fel, a liftet és a lépcsőt. Szavazást csináltunk a dologból, és a nagy többség természetesen a lift mellett tette le a voksát, hiszen egyértelmű volt, hogy még így is egy örökkévalóság lesz feljutni a tetejére, nemhogy lépcsőn. Meg a lábaimnak amúgy sem tett volna jót még ez is.
Így félbe csaptuk a csoportot, és nyolcan elindultunk felfelé. Lassan haladtunk, és kiláttunk a tájra. A nap ekkorra már teljesen lement, kigyulladtak az utcai lámpák, és a kocsik fényszórói már csak kis pontoknak látszódtak, ahogy egyre magasabbra értünk. Valóban gyönyörű volt, pedig még sehol sem jártunk a tetejéhez képest. Közben az idegenvezető töretlenül nyomta a dumát az építés menetéről, a tervezőjéről, meg a szokásos dolgokról, de képtelen voltam figyelni rá. Nem csak a táj kötötte le a figyelmem, hanem Chanyeol illata is, mivel ilyen kis térbe közvetlenül mellettem állt.
Amikor végre felértünk, úgy tűnt, órákat utaztunk.
Odafent meglepően hideg volt, de azt hiszem, számíthattunk volna erre. A szél veszettül fújt, én pedig rövidujjúban voltam. Legalább farmerból hosszút vettem fel az éjszakára tekintettel. A hajamat a szemembe fújta a szél, miközben lefelé bámultam, és a telefonomat elővéve képeket lőttem az előttem elterülő párizsi éjszakai életről. Hiába voltunk olyan hihetetlenül magasan, még így is ki tudtam szúrni a nagyobb csapat fiatalokat, akik szórakozni indultak, péntek este révén. Körülöttem a többi turista (akik között olaszt, oroszt és németet is kihallottam) folyamatosan egymásnak magyaráztak és felfelé mutogattak. Az egyik fülemben még mindig a fülesem volt, de én teljesen elfeledkeztem róla, ezért összerezzentem, amikor váratlanul megszólalt a Run. Kitéptem a fülemből, és zsebre vágtam.
A hirtelen ismét feltámadt szél arra késztetett, hogy a karjaimat a összefonjam magam előtt. Hallottam, ahogy az idegenvezető figyelmeztet mindenkit, hogy lemegy a csapat másik feléért, és ellát minket a legfontosabb biztonsági tanácsokkal, mint például azok az alapok, hogy ne hajoljunk ki.
A szél egyre erősebben fújt, és a karjaimat kezdtem dörzsölgetni. Aztán valaki mögém lépett, és egy kabát borult a vállamra. Chanyeol volt az, hiszen ki más lett volna. Kibújtatta a karját a kabátja egyik ujjából, és így kényelmesen elfértem alatta, hiszen hatalmas volt.
- Köszönöm. - mondtam, miközben a szemébe nézve elsöpörtem egy pár akadékoskodó hajtincset az arcomról.
Az egyikkel viszont meggyűlt a bajom, mert folyamatosan beleakadt a szempillámba, és tükör nélkül nem tudtam, hol van, így csak céltalanul kapkodtam a kezem a szemem előtt.
Chanyeol óvatosan oldalra simította, de ezt nem akartam megköszönni, az már túlzás lett volna.
Elfordítottam a fejem tőle, és körülnéztem a távolban.
- Gyönyörű, igaz?
- Igen. Az. - mondta, de oda sem nézett, a tekintete végig rajtam volt.
Felé fordultam, és mély levegőt vettem.
- Akkor ennyi? Itt a vége? - kérdeztem elcsukló hangon, és majdnem könnyezni is kezdtem, de sikerült addig pislognom, ameddig megúsztam, hogy elkenjem a sminkem.
Chanyeol megsimította az arcom, és közelebb lépett hozzám, még mindig betakarva a kabátja felével.
- Nem. Nincs vége. - rázta meg a fejét a szemembe nézve. - Ez még csak a kezdet.
Az állam alá tette a kezét, és megemelte a fejem, aztán lehajolt, és megcsókolt. De ez kicsit sem hasonlított ahhoz, ahogy a Moulin Rouge-ban történt. Tudtam, hogy az is igazi volt, de ez talán még igazibb. Mindkét kezemmel megragadtam az arcát, és visszacsókoltam, újra és újra. Közben egyre közelebb húzott magához, és a szabad kezét a derekam köré fonta. Teljesen hozzásimultam, éreztem a szívverését és az illatát, ami már nem tudta összezavarni a gondolataimat, mert nem volt mit összezavarni. Az agyam teljesen üres volt. Csak a pillanatnak akartam élni, ki akartam élvezni, ameddig megtehetem. És ezt ő is tudta, mert nem engedett el. Nagyon sokáig nem engedett el.
És amikor nagy nehezen végre elváltunk egymástól, akkor sem engedett eltávolodni tőle. Fogva tartott a kabát alatt, az orrunk csak pár centire volt egymástól, aztán a vállára húzott, és így szemléltük tovább a kilátást.
Közben megérkezett a következő nyolc turista is, és nyüzsögni kezdtek körülöttünk, de nem jöttek túl közel, azt hiszem, egyértelmű volt, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb pillanat.
Még egyszer végigfuttattam a tekintetem a fényekbe burkolózó városon, majd Chanyeol szemébe néztem, és őszintén mosolyogtam. Ő pedig őszintén mosolygott vissza rám.
- Szeretlek. - suttogtam.
- Én is szeretlek.
És újra megcsókolt.

Baekhyun fanfiction az oldalamon.