Ritmus

Egy

A M O N
________________________

A mai nap sem indult másként. Beértem egész korán a suliba. Bevágtam az ajtót, ami becsapódva visszhangzott a folyosót körülölelő ürességben, ami enyhén megnyugtatott, hisz azt jelenti, kevesen vannak. Nem volt tömve az aula, elfértem a folyosón, s egy lánycsapat se állt akadályt a terembe vezető utam alatt.
Lehet most képmutatónak tűnik, hogy arról panaszkodom, hogy körülugrálnak.. de higyjétek el, nem mindenki élvezi, ha természetellenesen sok figyelem irányul rá. Mondjuk elég csinos lányok figyelme,azt nem tagadom.

A terem elé érve, zsebre dugott kézzel csak épp, hogy belerúgtam az ajtóba, ami tágra nyílt, és azt hiszem telibe talált valakit, meg először is visszapattant, másodszor meg egy halk szisszenés hallatszott mögüle.
Tudom, ahelyett, hogy segítenék, most itt magyarázok.
Beléptem a terembe és azonnal az ajtó túloldalára pillantottam.
Ismerős mosolyt tekintettem meg, ami valahogy nem lepett meg.

- Catie, ne haragudj! Minden oké babám? - nyújtottam felé a kezem, amit megfogott én meg felhúztam és adtam egy puszit a fejére, ahol ha jól analizáltam a helyzetet... leüthettem, mert a földön ülve azt fogta.

- Amon! Persze szivi, ne aggódj. Megszoktam, hogy valami kis kék-zöld seb rám kerül, mindennapi eset - mosolygott rám továbbra is.
Visszamosolyogtam és megöleltem, majd leültünk a közepső sor első két padjába.

- Catie, tudom. Mióta is ismerlek? Körülbelül... ja csak születésünk óta.

- Gyakorlatilag igen, de ez még nem jogosít fel arra, hogy leüss az ajtóval! - dühét eljátszva tekintett rám fapofával, majd elröhögte magát.
Mielőtt bárki félreértené a kettőnk közötti kapcsolatot, sajnos el kell hogy keserítsem, ugyan is pelenkás korunk óta legjobb barátok, sőt szinte testvérek vagyunk. Nem, nem a barátnőm, nem még a szerelmem se.

Soha nem voltam még szerelmes, akár milyen hihetetlen is. Persze egy-két félresikerült kapcsolati kísérletem már volt, de egyik lányba se szerettem bele, nem kötöttek le úgy, ahogy azt szerettem volna. Talán ezért sem volt egyik sem hosszútávon reményteljes.
De Sally-re mindig számíthatok, Ő az én igazi szerelmem. Kicsoda Sally? Ja, a gitárom. Az én kedvenc és legelső hangszerem, rá mindig számíthatok. Talán az ágyban nem próbálkoznék vele, az bizarr lenne.
Megráztam a fejem, elhesegetve az ágyjeleneti próbálkozást egy gitárral. Mondjuk a lyuk az lyuk, nem igaz?
Na jó, ha már ezt így kiveséztük, szerintem térjünk vissza a gondolatok földjéről és figyeljünk Catlyn-re.

- Figyelj, anyáék családi vacsorát rendeznek, mondták kérdezzelek meg, hisz te is családtag vagy, és a többi-és a többi.

- Persze, szivesen Catie, ki nem hagynám Susan isteni főztjét és a bolti süteményt, amit Daren hoz haza, mert még mindig úgy gondolja, hogy anyud sütije száraz - válaszoltam nevetve, majd hintázni kezdtem a székkel.

- Az mekkora cirkusz volt, emlékszel?
"Szívem most arra utalsz, hogyha több lekvárt tennék a süteményre, akkor nem lenne ilyen száraz? Ha ennyire nem tetszik az, hogy spóroltam a lekvárral, akkor vegyed Te a desszertet, tudod merre van a cukrászda!"

- "Susan, kérlek! Most az egyszer nem volt túl építő véleményem a süteményeddel kapcsolatban, de ha ennyire könyörögsz, egyefene megyek a cukrászdába" - egyszerre kezdtünk el szakadni mindketten a röhögéstől. Imádom Catie szüleit, de néha olyan apróságokon képesek hajbakapni, amin szerintem nem szükséges összeveszni, de szeretik egymást, nekem Ők a második családom.

L U C A S
______________________________

Szuper! Elaludtam.
Lekéstem a buszt szokás szerint, az osztályfőnök kezdi megelégelni, de ezzel nincs egyedül.
Régen mindig anya keltett, de amióta két helyen dolgozik már hajnalban elmegy, alig látjuk. Bátyámra sem számíthatok a felkeltés terén.
Jobb ha belehúzok, van 10 percem. Csengetésre pont beesek.

Bevágtam a bejárati ajtót és átgázolva a tömegen, pont lefutva a tanárt betámadtam a terembe, mire mindenki riadtan felém fordult. Én meg próbáltam mitsem törődve a tekintetek ellenére, higadtan gyorsléptekkel leülni az ablak meletti, utolsó előtti padsorba, mire a terem másik végéből érkező galacsin fejen talált. Szétnyitottam a papírgombócot, melyen az állt: "Lúzer".

Az ajtó ezt követően kinyílt, Miss Hoover lépett be, kicsit idegesen, mert ha jó a memóriám azt hiszem pont az imént löktem fel majdnem a nagy sietségben. Kissé meghúzva magam lejjebb csúsztam a széken.

- Mr. Mathews! Tisztában vagyok vele, hogy szánalmas módon lekési a buszt minden áldott reggel, de kérem moderálja magát! - fordult felém. A dühtől a kis ér a homlokán kidudorodott és megvetően bámult rám, amitől gombóc akadt a torkomon.

- I-igenis, Miss Hoover. Elnézést kérek a folyosói incidensért! - a tanárnő egy szánalomteljes pillantást lőtt felém, majd sértődötten felhúzva az orrát elkezdte az órát.

Lassan teltek a percek. Bámultam ki az ablakon, az óra már a végét járhatta, ugyanis már kettő osztály is kint lebzselt és beszélgetett az udvaron. Bár ha nekem nincs is kivel beszélgetnem, szerettem az udvaron pihenni, bámulni a fákat.
A friss levegő és a zene mindig jót tesz, társaság nélkül is.
Bár néha szükségem lenne valakira, akire számíthatok.