Ritmus

Tízenegy

A M O N
_________________________

Még mindig szomorú volt, hogy a dupla vagy semmi ötletét kivesézés nélkül kipateroltuk a listáról, pedig talán úgy lett volna a legjobb, ha semmi leszek, mert ott se lennék.
Bár a Morticia és Gomez ötletet is zseniálisnak találtam, bár nem tagadom, hogy még mindig zavart.
Az egész napunkat, sőt az őszintét megvallva az éjszakánkat is a varrásnak szenteltük, miután összekapargattuk innen-onnan az anyagokat.
Kemény 1 héttel a bál előtt nekilátni egy ennyire időigényes feladatra, de délután Susan is besegített nekünk, ami nagyon sokat dobott az időkorláton belüli megmaradásra.
Catie Morticia ruháját egy sima ujjatlan fekete ruhából alakítottuk ki, anyagtoldással, ilyenek.
Az én Gomez ruhám egyszerűbb volt, mert egy, az ő ruhájának megfelelő mintázatu öltönyt kaptam kölcsönbe Catie apjától, ami szintén nagy segítség volt, így az én ruhámat igazából varrni nem kifejezetten kellett, de mint említettem, Catlynét annál inkább.

A délelőttünk egy kis alvás után a különböző vasárlási színtereken folytatódott, hiszen a paróka sajnos nem mászik magától Catlynékhez, ahogy a különböző sminktermékek sem. Bár az utóbbi leginkább Catienek volt fontos.

Ja meg persze nekem valami álbajusz kellett találni, mert sajnos nekem nem volt olyan bajszom. Nem lettem volna elég élethű, vagy elég karakteres.

A legnehezebb talán a sminkek kiválasztása volt, mert konkrétan én nem értek hozzá, melyik micsoda, vagy milyen árnyalatú, sőt azt meg, hogy milyen márkájú, arról inkább ne is beszéljünk.
Catie elővett két rúzst, ami elvileg különböző árnyalatú volt.

- Melyik az, amelyik inkább Morticiás? - nyújtotta felém a kézfejét, amin két rúzscsík látszott. Próbáltam elmélyülni és megvizsgálni, melyik is lenne a jobb, majd a szemébe nézve, határozottan azt mondtam:
- Mindkettő vörös - bólintottam egyet, jelezve magamnak, hogy szerintem a helyzetnek megfelelően válaszoltam, mert effektíve, nem láttam a kettő között a különbséget, de próbáltam úgy tenni, mint aki érti is, hogy miért sasol két egyforma csíkot egy kézfejen.

- Ne butáskodj! - legyintett - Ez két különböző árnyalat, lehetetlen, hogy ne lásd! - förmedt rám értetlenül.

- Hűha, most hogy így mondod - vágtam rá, a gyors lezárást remélve - Az alsó az Morticiásabb, mert sötétebb.

- De az lehetetlen, a másik a sötétebbik.

- Ja igen - ráztam a fejem - Arra gondoltam én is, csak innen nézve az az alsó - próbáltam menteni a helyzetet.

- Oh - mosolygott rám - Igen igazad van, nézőpont kérdése - hevesen bólogatott, mint azok a bólogatós bábuk, mikor megpöccinted a fejüket - Akkor azt vesszük meg! - jelentette ki magabiztosan. Én meg elmosolyodtam, mint aki jól végezte dolgát, hiszen segítettem döntésre jutni és ki is vágtam magam. Hát lehetne ennél jobb?

A vasárlást követően elégge fáradtan, de beültünk az egyik ázsiai kajáldába, mert már farkas éhesek voltunk, vagyis én biztos. Nagy adag egzotikus kacsa és sültészta, imádom. A végén még kértem sültrákot is meg tavaszi tekercset, de mindet én ettem meg, mert Catie azt mondta jól lakott a levessel, nem is értem, hogy hogyan. Nők, néha megérthetetlenek. Legalábbis számomra biztos.
Lucassal mennyivel egyszerűbb lenne, Őt legalább úgy érzem, meg tudom érteni. Remélem ő is így érzi, vagy talán itt a hiba? Hogy csak én érzem úgy? Miért jár Ő a gondolataimban még most is?

A hétfő reggel nehezen kezdődött, hiszen fárasztó hétvége volt. A hétből a bálig tartó napok mind lassan és unalmasak voltak, mint egy végtelennek tűnő tenger mellett futó út, ahol nem veszed észre, mikor visszaérsz a kiindulási-pontodra, csak mész tovább. A sok izgatott diák ingerülten várta azt a bizonyos "visszatérést a célba", miközben én csak egyre gondterheltebb lettem, egyre inkább éreztem valami hiányt, ami kezdett felemészteni. S még a többiek beértek a célba, én még mindig a semmi közepén kullogtam, a mezőny leghátulján.

L U C A S
______________________

Pontosan ettől tartottam. A hétvégétől.
Biztos vagyok benne, hogy épp Catlynnel tervezgetik a közös bálozást, miközben Amont lassa elvarázsolja, és már nem fogja érdekelni létezek-e. Bár a helyébe az előző kellemetlenségbe torkollott helyzetek után én is inkább elfelejteném magam. Ennek ellenére mégis megér egy próbát, hogy feltűnjek a bálon, veszíteni már úgysem tudok semmit, gyakorlatilag az önbecsülésemnek és az Amonnal való kommunikációs kapcsolatomnak úgyis lőttek, számít más?

A hét indulásán kívül, csak az a tudat volt szerencsétlenebb és keményebb, hogy a folyosó szűkös falai között, bármikor összefuthatok egy bizonyos személlyel, ezért is inkább a testnevelés órákat kihagytam, nehogy ott legyen a buktató.
A bál viszont közeledett, nekem meg a jelmezötleteim száma az húszról nullára csökkent. Ezért is döntöttem úgy, hogy zeneboltban inspirálódok. Végülis az is egy megoldás, ha a művészeinket nézve, tisztelegve valamelyikük előtt, magamra öltöm egy bál erejéig a "személyüket".

Meglepő módon, egy legenda előtt tisztelegtem végül, úgy éreztem a számomra legmegfelelőbb művész Freddie Mercury lenne, a fogsorhibájától eltekintve nekiálltam a fiatal Freddie újraalkotásához, ami a ruhák beszerzésével kezdődően, a hajvasalással zárul.
Tudtam, most elfogom érni azt, amit szeretnék...
Hogy Amon felfigyeljen rám.

A bál előtti utolsó napon az iskola diákjainak az izgalma már a tetőfokára hágva, heves készülődések közt terjed ki a folyosókon. A tombolák eladása, a diákok által alkotott bandák versenyeredményének a kihírdetése, a halloweeni édességek, díszek és más egyebek látványa, na és persze a bálkirály és -királynő kiválasztásához előrehelyezett dobozok, ahol a bál előtti legutolsó napon is csak tolongani látszottak a diákok, és diáklányok izgatott csapata tágyalja, hogy biztos Amon lesz a bálkirály, mert ki más is lehetne, majd ezt követően rajongói görcsöt kapva sikongatnak.
Hát persze...