Wrong number

~2~

Egy ideig az ajtót szuggeráltam, viszont a nyakam hamar beállt, így a vizet kezdtem bámulni. Akaratlanul is felidéződtek bennem a pár perccel ezelőtt történtek, és be kell vallanom, bár a valóságban nem figyeltem oda, képzeletben igenis megbámultam a srác felsőtestét. Te jó ég! A Fennvaló túl jó képzelőerővel áldott meg. Atyám, milyen kockákat láttam én...

- Hé, minden oké? - hallottam meg mostanra már ismerőssé vált hangját pontosan a fülem mellett. Testem azonnal reagált a lehelete lágy simogatására, libabőr lepte el minden porcikám, és akaratlanul is megborzongtam.

- P-persze – dadogtam a meglepettségtől ~és nemcsak attól, de ezt akkor még nem akartam bevallani~. Ekkor vettem észre a pohár vizet, melyet elém tartott. – Köszönöm. – A pohárért nyúltam, és akaratlanul is hozzáértem a kezéhez.

- Nincs mit. – Kaján félmosoly kúszott az arcára, mikor észrevette zavarom. – Gondolom, te vagy az ifjú Wells. – Mellém ült, megtámaszkodott a kezén, lábát a medencébe lógatta.

Meglepett, hogy tudja, ki vagyok. Először összeszaladt a szemöldököm, majd ezer meg egy variáció futott végig a fejemben, honnan is szerezhette meg a lakcímhez tartozó nevet. Igen, jól sejtitek, a kémtől a kartertagig elmentem elméletben, sőt még a is megfordult a fejemben, hogy egy rendőr, aki a tavaly történt incidensek miatt keres ~kicsit többet ittam, mint kellett volna, és összeszólalkoztam egy bolttulajdonossal, de tudtom szerint nem hívta rám a rendőrséget~. Lehet, hogy kicsit túl élénk a fantáziám...

-Igen. – Összeszaladt szemöldökkel néztem rá, majd eszembe jutott a postaláda. Oda ki van írva elég nagy betűkkel, hogy Wells család. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy honnan is tudhatja a vezetéknevem.

Nem akartam tovább ottmaradni, így gyorsan megittam a vizet és feltápászkodtam, gondosan ügyelve rá, hogy a törölköző takarjon.

- Nagyon köszönöm – nyújtottam vissza a poharat. – Ezt – mutattam a törölközőre – holnap visszaadom. – Válaszát meg sem várva siettem előre, majd gyors léptekkel haza. Amint beértem a lakásba, becsaptam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Arcom égett a pírtól. Másodpercekig állhattam csak így, az ajtónak vetett háttal, de én óráknak éreztem. Lejátszódott bennem a mai nap minden mozzanata, ahogy magához ölelt, mikor bele akartam lökni a medencébe, a pillanat, mikor magához húzott a költöztető jelenlétében. Megráztam a fejem, így vizes hajam arcomnak csapódott, és valamilyen szinten felébresztett.

Gyors léptekkel szaladtam fel a fürdőbe. Gyorsan lekaptam magamról a vizes ruháim, és a törölközővel együtt a mosógépbe dobtam, majd elindítottam a mosást. Beálltam a zuhany alá, megengedtem a meleg vizet, és hagytam, hogy végigfolyjon a testemen. Behunyt szemmel élveztem a víz gyors pörgését a testemen. Elmém egy elzártnak hitt pontja pedig szabaddá engedett egy képet, melynek hatására azonnal kipattant a szemem, és gyorsabbra fogtam a reggeli zuhanyt.

Miután a hajam is megmostam, magam köré tekertem egy törölközőt, és hajam szabadon hagyva indultam meg a szobám fele. Belépve, azonnal vetetlen ágyamra tévedt tekintetem, és megfordult fejemben, hogy még egy kis alvás nem ártana, de józan eszem sugallatára inkább bevetettem a szentélyem, és valami ruha után néztem. Kinyitva szekrényem a szokásos káosz fogadott, és mint mindig, most is megfordult a fejemben, hogy anyának nincs is igaza, hisz mindent megtalálok a „szelektív rendnek" nevezett rendetlenségben. Mosolyogva túrtam fel a polcokat egy atléta után kutatva. Kezembe akadt kettő is, de mindkettő fekete volt, így tovább kutattam, mondván, ma nincs kedvem a feketéhez. Végül valahol a legalsó polc leghátsó szegletéből előkerült egy batikolt, lilás-rózsaszínes atléta.

Lenézve a földre, egy nagy kupac ruha fogadott, melyeket megpróbáltam egybefogni, és begyűrni a szekrényem egy kevésbé tömött polcára. Sikerrel is jártam, így gyorsan bezártam az említett bútort, nehogy kiessen a nagy műgonddal behányt ruhakupac. Amint elfordítottam a kulcsot, jutott csak eszembe, hogy elfelejtettem nadrágot kivenni, így számról azonnal eltűnt a mosoly, ajkam vékony vonallá préselődött. Idegesen toppantottam egyet, ezzel elérve, hogy felröppenjen egy kint maradt ruhadarab. Röptében elkaptam, és idegesen vizslattam, míg rá nem ébredtem, hogy egy fehér rövidnadrágot tartok a kezemben. Arcomra önelégült mosoly csúszott, és kezemben a kiválasztott ruhadarabokkal, elindultam fehérneműt keresni.

A fiók kihúzásával ismét „szelektív rendem" fogadott, így megint turkálni kezdtem a rózsaszín sportmelltartóm után, majd miután sikerrel jártam, kikaptam az első kezembe akadó fehér alsóneműt, és minden ruhát ledobtam az ágyamra.

Újra bementem a mosdóba, fogat mostam, és hajamra tekertem egy törölközőt. Mire visszamentem a szobámba, ismét megütötte a fülem Liam Payne senkivel össze nem téveszthető hangja, amint a Strip that downt énekli. Mérgesen kezdtem el szekrényem mögött kutakodni, hogy bedugjam saját hangfalam. El kell ismernem, szerettem ezt a számot, ahogy a Swalaval sem volt különösebb bajom, de azért mégsem akartam engedni, így miután megtaláltam a megfelelő kábelt, bedugtam, csatlakoztattam rá a telefonom, és megkerestem azt a számot, amelyik a lehető legjobban elüt Liam ságerétől: Panic! At The Disco: I Write Sins Not Tragedies. Feltekertem a hangerőt, és aritmusára ugrálva kezdtem el öltözködni. Nem kicsit zengett a ház, de úgy voltam vele, hogy ha rá nem hívták ki a szomszédok a rendőröket, akkor rám sem fogják.

Miután felöltöztem, lesiettem a konyhába a napi koffeinadagomért, ami egy lattenál kifullad, és benyomva a kávégépet, a hűtőhöz csúsztam ~csempe padló plusz mamusz, egyenlő korizás~. Megakadt a szemem egy pici fecnin, mely a hűtőajtón díszelgett, csak ennyi állt rajta: 

Vendégünk lesz vacsira, takaríts ki kérlek! xx Anya

- Ne már! – nyávogtam. Egy dolog van, amit jobban utálok a takarításnál, az meg a mosogatás. Hála az égnek, azt a mosogatógép intézi helyettem, de takarítani már nekem kell. Na, nem mindig, anya általában intézi a lakás nagyját, csak vannak alkalmak, amikor közbejön valami és nekem kell elvégeznem helyette.

Épp, mikor győztek az észérveim, akkor sípolt a gép, hogy kész a lattém, így mosolyogva dobtam bele egy nagy adag cukrot ~az élet akkor szép, ha édes, bár sokan mondják, hogy a négy kiskanál sok~, egy szívószálat, és letettem a pultra. Ismét a hűtőhöz csúsztam, és most ki is nyitottam. Szerencsémre apa hagyott a tegnap esti pizzából épp egy szeletet, így azt gyorsan kikaptam, megmelegítettem a mikróban, tettem rá egy kis ketchupöt, és a kávém mellé tettem. Magam is helyet foglaltam a pult előtti bárszéken, majd falatozni kezdtem.

{Azt hiszem nem álltatok senkit! Nagyon szégyellem, hogy ennyire elhúztam ezt a részt (is). Inkább nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban. Ha tetszett, hagyjatok nyomot. }

Hope_A

2017. 08. 09.