Váratlan Fordulat

Kilenc

-Axel - sikítottam meglepődve, ahogy felismertem, amint velem szembe állt, ölében egy szőke csajjal, meglehetősen kevés ruhadarabban és félreérthetetlen pózícióban.

-Carolina - kerekedett el jégkék szeme, ahogy összeakadt a tekintetünk, majd rájött, hogy éppen mit is csinál.-Ez...ő- dobta le a félmeztelen lányt magáról egy gyors mozdulattal- nem az aminek látszik!

Az érzés, mint egy hullám járt át, hogy Joshnak igaza volt és ezt utáltam beismerni. Miért kellett igaznak lennie?
Küzdöttem, nem tudtam, hogy sírjak, ordítsak, vagy elfussak. Mindegyik opció csábítónak tűnt.

-Hát akkor mi? -suttogtam halkan és könnyek gyűltek a szemembe, de hiába, akármennyire is akartam nem mozdultak a tagjaim. Teljesen lefagytam az elém tárulkozó jelenettől.

-Én...- nyitotta ki a száját Axel, majd be is csukta, kétségbeesetten keresve a szavakat. A hazug szavakat.

-Hallgatlak - szűkült össze a szemem mérgesen.- Sakkoztatok? Vagy éppen segített neked megkötni a nyakkendődet?

-Lina, én...sajnálom - fúrta bűnbánó szemeit az enyémbe, de nem hatott meg. A kezem lassan ökölbe szorult, ahogy éreztem a nyomorult könnyeket kicsordulni a szememből.

-Én is, hogy találkoztunk - mondtam a szemébe, majd sarkon fordultam és futni kezdtem.

-Lina, ne, kérlek - indult utánam Axel, úgy ahogy volt, kigombolt ingben és letolt gatyában. - Várj, Lina!

De engem pont nem érdekelt, meg sem álltam a folyosó végéig, ott is csak azért, hogy levegyem a magassarkúmat, nehogy kitörjem a bokám. A sírás elhomályosította a látásomat, de azért kitaláltam a suli főépületéből. Már zokogva dobtam le magamat a hideg kőlépcső szélére, ott ahol takartak egy kicsit a bokrok.

-Hogy lehettem ilyen hülye?- kérdeztem magamtól újra meg újra. Karommal átfogtam a felsőtestem, így próbáltam csillapítani a sajgó mellkasomat, ahol meghasadt a szívem. Persze igazából nem, de az érzés megvolt.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, csak annyit vettem észre, hogy az emberek kezdenek kiszivárogni az épületből és egyre kevesebb autó áll a parkolóban.

-Lina, az isten szerelmére!Már mindent átkutattam érted!- jelent meg mellettem Josh lendületes léptekkel, látszólag megkönnyebbülve.

-Itt vagyok - a hangom rekedten csengett az éjszakában, arcomat könnycsíkok borították.

-Jól vagy? - ült le mellém, rám terítette a zakóját és óvatosan a vállamra tette a kezét, amit én gyorsan leráztam. Senki érintését nem tudtam akkor elviselni.

-Soha jobban - bámultam magam elé a semmibe. Igazából már nem éreztem semmit, csak ürességet, mintha valami kiporszívózott volna belülről.

-Én nagyon sajnálom, de....

-De te megmondtad- szakítottam félbe érzelemmentes hangon. -Kitől tudod?

-Mindenki erről beszél- vallotta be kínosan vakargatva a tarkóját.

-Nagyszerű- nyögtem ki nagy nehezen. Nem elég, hogy Axel összetört, még az egész suli is tudja, hogy hogy. Hát ez kibaszott jó.

A könnyek megint csípni kezdték a szememet, pedig azt hittem már végleg elfogytak.

Utáltam Axelt, amiért ezt tette velem.
Utáltam Josht, amiért megjósolta ezt az egészet. És utálom magamat, legfőképpen magamat, amiért beleestem Axel hálójába. Ekkor még csak nem is sejtettem, hogy lehet ennél rosszabb. Higyjetek nekem, lehetséges. Sőt...

-Gyere ide - vont a vállára Josh gyengéden, mire megint kitört belőlem a zokogás. Vállába temettem az arcomat, és beszívtam az illatát. Olyan volt, mintha hazaértem volna.

-Miért vagy hozzám ilyen jó? - hüppögtem a szememet törölgetve.

-Mert szeretlek - mondta egy kis habozás után. -És szenvedés téged így látni.

Megfagytam ültömben, miközben próbáltam fel dolgozni azt amit mondott, amit sosem akartam tőle hallani.

-Mit mondtál? - csúsztam hátrébb, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Jól hallottad - húzta a száját apró félmosolyra- szeretlek, te kis butus.

-Ne - motyogtam magamban, mikor a kirakós darabjai a helyükre csusszantak és végre lett értelme Josh fura viselkedésének az elmúlt napokban.

-Lina, jól vagy? - fürkészte az arcomat Josh aggódó tekintettel, keze a vállam felé indult, de én indulatosan lecsaptam rá.

-Hagyjál - ugrottam fel a lépcsőről.- Már hogy lennék jól?! Összetörték a szívemet, majd a legjobb barátom szerelmet vallot!- fakadtam ki és minden haragomat rá zúdítottam. - Szerinted, Josh, mégis hogy vagyok?

-Igen? - állt fel Josh is, fenyegetően felém tornyosulva.- És mégis ki hibájából? Én szóltam neked az elejétől fogva, hogy nem kóser ez az Axel gyerek! De te mit csináltál? Leszartad, és mentél a fejed után!

-Ez is miattad van! - léptem egy lépcsőfokot feljebb, majd ütemesen ököllel ütni kezdtem a mellkasát.- Ha szólsz előbb, ha nem...

Már nem tudtam befejezni, Josh sajátós módot talált a vita berekesztéséhez. Ökölbeszorított kezemnél fogva magához rántott és megcsókolt. Szemem tágra nyílt a meglepetéstől, de nem voltam képes elhúzódni tőle. Hevesen, elkeseredetten csókolt, mintha én lennék az utolsó korty levegője. Teljesen más volt mint Axellel: míg Axel csókja maga volt a tömény vágy és a kaland, addig Joshé inkább a nyugalom és otthon volt. Mind a kettőnek vannak pozitívumai és negatívumai, de be kell vallanom sosem gondoltam volna, hogy Josh ilyen jól csókól. Nem viszonoztam, de nem is húzódtam el tőle, és ezt ő bátorításnak vette. Csak akkor szakadt el tőlem, amikor megérezte hideg, sós könnyeimet, amint lecsurognak az arcomon csukott szemeimet keresztül.

-Lina...- tartott el magától Josh, és óvatosan megcirógatta az arcomat. Az arcom megrándult, ahogy hozzáért hideg kezével.

- Vigyél haza, kérlek - suttogtam erőtlenül, még mindig csukott szemmel.

-Sajnálom...

- Csak vigyél haza - nyitottam ki a szemem, és kérlelőn az övébe fúrtam.

Egyszerűen nem bírtam volna többet elviselni aznap.

Josh sóhajtva lehajtotta a fejét, majd a vállamra terítette a zakóját és elindultunk az anyjától kölcsönkért kék ford felé. Az út csendesen telt el, egyikünk sem szólt egy szót se.

-Szia, Lina - köszönt el Josh, miután megköszörülte a torkát, hogy visszanézzek.

Ránéztem, a szemem megint üvegesen csillogott és csak intettem egy aprót a kezemmel, hogy aztán belevethessem magam az ágyamba, úgy ahogy voltam ruhástól.