Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 15 - Plaza with girls

Niall szemszöge: 

Kicsengett… Kicsengett? Nem, ami azt illeti nem csengett ki. Csak szertettem volna. Ebben a kora reggeli órában foglaltat jelzett. Nem is próbáltam többször, egyszerűen semmit sem tudtam tenni. Semmit. Teljesen tehetetlen voltam. Az az érzés olyan volt, mint mikor valakit élve eltemetnek. Tudja, hogy ki kell jutnia, mert csak néhány rövid perce van azzal a kevés oxigénnel, de semmit nem tud tenni. Képtelen kiásni magát, mert minden felől föld szorítja a leszögelt koporsót.  Hiába kiabál nem hallja senki, hiába vergődik, nem történik semmi. Minél jobban kapálózol, és kiabálsz, annál hamarabb taszítod magad a halálba. Egy idióta voltam. Ha nem lettem volna, most nem lennék ebben a helyzetben. – Idióta, idióta, idióta – mondogattam magamnak, és a telefonnal a fejemet csapkodtam, ezzel is alátámasztva az előbbi állítást. 

Addig fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit is érzek. Talán egy kicsit féltem is tőle, hogy úgy igazán feltétel nélkül szeressem, mert ő teljesen más volt, mint én. Szinte soha nem mutatott mély hétköznapi érzéseket. Megesett, hogy a róla alkotott véleményeket olvasta a neten, olyanok is voltak közte, hogy az emberre rájön a sírás. Ő kihúzta magát, és egy vállrándítással intézte el a dolgot. Szinte soha semmi, de semmi nem hatotta meg úgy igazán. Mióta ismerem rengeteg olyan dolog történt vele, ami belőlem biztosan órákon át tartó zokogó görcsöt váltott volna ki, de egyszer sem láttam sírni. Féltem tőle, mert ennek ellenére valamiért mindig a közelében akartam lenni. Erről azt gondoltam, csak az érdekes személyisége miatt van, sosem találkoztam hozzá hasonlóval azelőtt. Becca kedves lány, és érti a viccet, emellett azonban rettentően érzéketlen. Egyszer egy gonosz videó miatt akadtam ki. Nem tehetek róla, én csak egy egyszerű srác vagyok, és vannak érzésem. Rosszul esnek az utálkozó e-mailek, a videók, amikkel gúnyolnak, a képek. Minden. Száz kedves rajongói levél sem képes elfeledtetni egy utálkozót, mert az nagyon mélyre tud hatolni. Aznap leültem a kanapéra, és sírni kezdtem miatta. Szégyen, vagy nem, egyszerűen csak elsírtam magam. Az emberek kegyetlenek tudnak lenni, és ez néha fáj. Bántanak, pedig semmit sem tettem ellenük, még csak nem is ismernek. Becca oda jött, a vállamra tette a kezét és megkérdezte mi a bajom. Mikor elmondtam felhúzta a szemöldökét és annyit reagált, hogy „Ennyi? Ugyan. Mit érdekelnek? Ne is törődj vele” és legyintett. Egészen más ember, mint én. Féltem tőle, hogy ha még jobban bele szeretek, egy nap nem fogom már érdekelni. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan jó dolog az, hogy neki nincsenek érzései. Mert ha nincsenek, akkor engem sem tud szeretni. Aztán eljött ez a turné, a külön töltött idő, és hirtelen rájöttem, mi is az, amit érzek. 

Hiányzott… Szerettem volna a közelemben tudni, minden nap látni, és végre igazán szeretni. Kételyek nélkül. Az összes bizonytalanságom elszállt vele kapcsolatban. A távolság volt az egyetlen akadálya mindennek. Átgondoltam az egészet. Végig gondoltam az érzéseimet és annyira biztos lettem bennük, hogy komoly elhatározásra jutottam. 

Becca: 

Azt hittem kiugrik a szívem. Vártam a kicsengést, de végül foglaltat jelzett. – Szóval már korán reggel sem lehet elérni – gondoltam lemondóan. Feladtam a reményt, hogy valaha is felhívom, és így is épp eleget zaklattam már. Ha nem hát nem. Furcsa érzés volt, az egyik pillanatban azt éreztem, harcolnom kell, hívogatni addig, amíg fel nem veszi. Máskor lemondtam az egészről és szabadon akartam engedni, az a legjobb neki. – Ez az egyetlen hasznos dolog, amit érte tehetek, hogy megkímélem magamtól – milyen önzetlen gondolat, magamra sem ismerek. 

A teavíz felforrt időközben, de még mielőtt rémes lármát csapott volna lekapcsoltam, majd visszaültem az asztalhoz, és arcomat a kezembe temetve szenvedtem. – Pont most nincs itt mellettem, mikor akkora szükségem lenne, legalább egy ölelésre – gondoltam. Halk neszt hallottam az ajtó irányából. 

– Jó reggelt – mondtam az ajtóban álló Daniellenek. 

– Szia – válaszolt mosolyogva, és haját borzolva. – Na? Beszéltél vele? – kérdezte izgatottan, miközben ő is helyet foglalt az egyik széken. Csak megráztam a fejem, és a többiek felől érdeklődtem. – Már ébredeznek, nem sokára mindenki a fürdőre pályázik majd, úgyhogy ha nem haragszol… – mondta, és sietve az említett helység felé vette az irányt. 

A lányok lassan tényleg mind elkezdtek nyüzsögni. Tea kekszeket, kenyeret, vajat, néhány féle felvágottat, krémsajtokat, vajkrémeket, paprikát, paradicsomot és jamet vettem elő. Akkor láttam csak rá, mennyi ételt tartok. Ez fura. Az asztalra tányérokat pakoltam, késeket és bögréket. Lassan mindenki reggelizni kezdett. Csajos fecsegés töltötte be a házat, én meg teljesen jól éreztem magam, kicsit elvonták a figyelmem. Újdonsült barátaim csicsergése a lehető legpozitívabban hatott rám akkor. Tökéletes társaság volt, akik között nem éreztem magam feszélyezve, ami nálam ritkaságnak számított. 

A későbbiekben az időnket a plázában töltöttük. Daniellnek tánc próbája volt, így ő hamarabb elindult, míg Eleanor csak később hagyott ott minket egyéb elfoglaltságai miatt, de Perrie, Jade, Jesy és Leigh-Anne egész nap szabadok voltak. Először a ruha üzleteket raboltuk ki, majd a cipő boltokat, és a kiegészítőket. Még parókákat is próbáltunk. Rengeteget hülyéskedtünk és fényképezkedtünk a csajokkal, a nap végén megbeszéltük, hogy amint lehet, újra sort kerítünk egy ilyen napra. Persze ez csak tőlük függ, nekem elég kényelmes munkaidőm van a Nando’sban. Végül elbúcsúztunk, és hazasiettem. 

Levágódtam a kanapéra, magamhoz vettem a laptopom; Jade, Jesy és Leigh-Anne is követett twitteren, és megjelöltek a bejegyzéseikben, amiket retweeteltem annak ellenére, hogy féltem az amúgy is elég zavaró felhajtástól, ami körülöttem folyt egy ideje. Így jobban belegondolva a dolgokba akkor jöttem rá, hogy sosem fognak leszállni rólam a rajongók, ha mindig feltűnök valakivel valahol. Féltem a Directioner tábortól, akik foggal, körömmel védik kedvenceiket, még ha személyesen nem is ismerik őket. Rémisztőek voltak az Eleanorral kapcsolatos híresztelések, a Daniellet ért támadások. Minden. Legszívesebben elmenekültem volna, hogy bujdosva éljem le az életem, hogy az emberek ne figyeljenek rám, senki. Soha, soha senki… De akkor már késő volt, nem tehettem semmit, mert menthetetlenül, és végérvényesen beleszerettem… Már egy jó ideje biztos voltam benne, hogy Niall számomra a… nehéz kifejezést találni erre, mert ez a… minden. Ha mellette voltam semmi többre nem volt szükségem, elég volt, hogy ő ott van. Ezt neki is tudnia kellett volna, de soha nem mondtam el. Hülye voltam. 

Félre toltam a laptopot és egy díszpárnát ölelve a kanapé egyik szélébe kuporodtam. Niall járt a fejemben. Sosem volt rosszabb. Úgy éreztem a lelkem szakad szét. Nem akartam, hogy így történjen. Nem akartam, hogy minden olyan irányba haladjon, ahogy abban a pillanatban tűnt. Az arcom rettenetesen fájt, mert képtelen voltam sírni már évek óta, de most akartam. Akartam, mégsem sikerült. Csak az arcom fájt helyette. Kegyetlen maró fájdalom, az évek során kialakult vastag kéreg eredménye, ami körülölelte a szívem. Az arcomra szorítottam a párnát. Legszívesebben sikítottam volna. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, mert semmit sem tudtam tenni. Még a síráshoz is túl béna voltam. 

Aztán hallottam, ahogy valaki halkan kopogtatott, és besétált, majd éreztem, ahogy mellém ült. Kezét a vállamra tette, de én nem néztem fel azonnal. Próbáltam kicsit összeszedni magam, mielőtt az arcába nézek.