Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 22 - "Lots of kisses for my princess!"

Már későre járt az idő. Az utolsó vonat lehetett, amire vártam. Végre megérkezett a sötétségbe úszó megállóhoz, felszálltam és körül néztem. Egy lelket sem láttam egyik irányban sem. Balra benyitottam a kocsiba, és leültem egy ajtóhoz közeli helyre. A kinti sötétség csak az ablaküvegekig jutott a vonat világításának köszönhetően. Halvány fény volt az, mégis tökéletesen bevilágította a helyet. Kísértetiesnek tetszett egyedül utazni azon a vonaton. Még sosem történt hasonló. Vagyis előfordult, hogy későn mentem haza, de sosem teljesen egyedül. Az egésznek olyan hangulata volt, mint egy hátborzongató horror filmnek, ami egy vonatban játszódik. Már csak néhány csuklyás alak hiányzott, akik bekerítik, majd megkínozzák áldozataikat. Milyen kedves gondolat, mikor egyedül utazol a vonaton, és minden porcikád áldozatnak érzi magát egy rémfilmben. Nem érint, nem vagyok félős. 

Végre a mi megállónk következett. Felálltam, és az ajtóban vártam az érkezést. Majd megnyomtam a gombot és lassan lesétáltam a fém lépcsőfokokon. Alaposan körülnéztem, a sötétség lepte megálló komoran fölém tornyosuló építménye rossz világítással büszkélkedett. Az elejében nem is működött, így utam felét teljes sötétségben kellett megtennem a kísérteties, elhagyatott megállóban. Egyedül. A vonaton senkit nem láttam, mikor leszálltam sem. Az állomás is teljesen üres volt. Ahogy haladtam előre, a kivilágított részhez értem. Végre láttam, hova lépek. A neon kattogása betöltötte a teret. Klikk, klikk, klikk, klikk! A fénye pedig baljósan pislákolt, mint egy nyolcvanas évekbeli horrorfilm egyik jelenete, ahol a lányt lemészárolják nemsokára. Sietős lépteket hallottam magam mögött egyszeriben, ami megijesztett még engem is. Hiszen az előbb még senki sem járt a közelben. Hogy került volna mögém bárki? 

Megpördültem, és egy ismerős, szürke arccal találtam szemben magam. Csak szürke volt és kifejezéstelen pillantását rajtam felejtette. Arcáról már rég eltűnt a megszokott báj, mégis ismét elöntöttek az érzések. Nem ugyan azok az érzések. Új érzések. Sajnálat. Bűntudat. Undor… Miért? Miért jönnek ezek épp most elő. Szegény Danny nem tehet semmiről. Miért őt utálom meg az egész kialakult helyzet miatt? Szomorúság érzete áradt szét a testemben, már kezdtem megnyugodni, és átadni magam az új érzésnek, mikor közeledni kezdett. Ismét. Futni kezdtem, át a síneken… A köveken botladozva, sötétben tapogatózva. Majd végre a fényre érve, és csak futottam tovább. Fulladozva rohantam, ahogy a lábam bírta. Szívverésemet az egész testemben éreztem. A tüdőm már égett, és nem kaptam levegőt, de kitartóan és keservesen menekültem, mikor egyszer csak… 

Kilökött az álomvilág, és ott feküdtem levegő után kapkodva, újra a szobámban. Tudtam, hogy álom… mégis olyan rosszul érintett. Talán, mert Danny ismét teljesen más szereplője volt az álomnak, mint régen. Talán a hely. Az egész érzés kétségbe ejtő volt. Vajon szerettem én igazán? Tettem fel magamnak a kérdést, tudtam, hogy erre csak egy helyen kaphatok választ. Az a hely, pedig a naplóm. Az a napló, amelyiket abban az évben írtam. Leemeltem a polcról a zöld könyvecskét, felkapcsoltam az éjjeli lámpát és olvasni kezdtem. 

Átrágtam magam az egész füzeten, részletesen felmértem az érzéseimet. Azokat, amiket Niall ébresztett, majd visszagondoltam Dannyre. Rájöttem, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. Danny volt az első fiú, akivel komoly érdeklődést mutattunk egymás iránt, és túl hamar túl komolyan vettük az egészet. Rájöttem, hogy gyerekes rajongásnál, és birtoklási vágynál aligha volt több. Letettem a könyvet, és csalódottan dobtam vissza a fejem a párnára. Talán erre akartak figyelmeztetni a rémálmok. Még utolsó alkalommal megnéztem az egyetlen képet, amit az emlékes dobozomban tartogattam Dannyről. Igen. Egy rózsaszín doboz volt, tele emlékkel. Csak róla. Most örökre bezárhatom talán. Fura volt, de megkönnyebbültem ettől. Hatalmas sóhajjal nyugtáztam a felfedezést és keserű mosollyal az arcomon tértem vissza, édes világomba… 

Másnap húgomhoz akartam ellátogatni. Vele ugyanis még nem találkoztam, pedig már a második napja volt hazatérésemnek. Biztos meg lesz sértődve. Nem akarta, hogy elmenjek, mégis megtettem, és még csak be sem néztem hozzá eddig.  Felvettem a farmerdzsekim, hiszen esett az eső. Nyári nap, és esett az eső… Egészen hűvös volt. Épp ki akartam lépni az ajtón, mikor apám utánam szólt: 

– Nem reggelizel? 

– Nem érek rá – vetettem oda, és becsaptam magam mögött az ajtót. Különösebb okát nem láttam a viselkedésemnek. Kicsit logikusabban átgondolva, nem is ő volt a hibás. De egyszerűen nem tudtam vele jópofizni. Bár az egész kialakult helyzet lényegében az én hibám volt, mert makacsul nem mondtam nekik semmit semmiről. Így nem is tudhatnak semmit semmiről, mégis kicsit őket hibáztattam legbelül, amiért elszakítottak tőle, pedig a dolgokra nekem kellett volna megoldást találnom. Tudtam, hogy minden az én hibám, és mégis ők kapták a büntetést érte. Talán, mert sokkal egyszerűbb volt rájuk haragudni, mint magamra, és velük lekezelőnek lenni, mint magammal. 

Az éjszakai akcióm után nem tudtam másra gondolni. Csak Niall járt a fejemben, és az, hogy azóta sem keresett. Úgy döntöttem, nem várok tovább és írtam neki a facebookon. Ez nem túl erőszakos, csak kedvesen érdeklődő. Nem akartam mindenképpen zaklatni, csak tudni, hogy mi van vele. Azt akartam, hogy tudja; hiányzik. Nagyon. 

„Hééé! Meghalok nélküled! Hiányzol. Folyamatosan rád gondolok, és rájöttem, szeretlek. Jobban, mint az életem. <3 Hiányzik a mosolyod, a nevetésed, a cuki akcentusod, és az együtt töltött idő. CSÓK! xx” – írtam, majd elküldtem és a továbbiakban próbáltam nem gondolni erre, hogy ne nézegessem minden pillanatban, látta-e. Végül nem sikerült, és minden percben újra megnéztem. Pedig tudtam, hogy nem ér rá folyton a facebook előtt ülni. Ám meglepetésemre igen hamar válaszolt: 

„Én is szeretlek, hercegnőm! <3 Csak várj a tervemre, és BÍZZ BENNEM! Az igaz szerelem sosem hal meg. Ígérem. Rövidesen újra együtt leszünk! Mosolyogj és egyél többet! Rengeteg csók a hercegnőmnek!” – Akaratlanul is elvigyorodtam, mint egy idióta. Az út nagy részét ezzel a levakarhatatlan, kísérteties mosollyal tettem meg. Niall hatására az egész viselkedésem 180°-os fordulatot vett, amit eleinte ijesztőnek, majd rettentő édesnek tartottam. Mármint, rájöttem, hogy szeretem… ahogy ő is. Ez olyan édes. Azt akarom, hogy örökké tartson! 

Óvatosan nyitottam be a sötétre lakkozott fa ajtón a húgom szobájába. Gitározott, csak felnézett és folytatta. Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelte volna az érkezésem. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem az ágy szélére, várva a dal végére. 

Látta, hogy nem fogok elmenni, ezért abbahagyta. 

– Szia – mondta még mindig a gitárt bámulva, nem akart felnézni, de engem ez nem érdekelt. Úgy tettem, mintha semmi sem lenne. Néha beszéltünk, amíg Londonban voltam, de akkor is éreztem, hogy haragszik rám. 

– Hogy vagy? – kérdeztem egyszerűen – Úgy hallottam egészen belejöttél a zenélésbe – folytattam, amíg végül kicsikartam egy félmosolyt. – Na, mesélj! 

Mindenféle jelentéktelen dologról mesélt, ami végre egy kicsit kizökkentett általános gondolataim közül. Hihetetlenül sokáig beszélt az iskoláról, barátairól, zenéről. Majd követelte, hogy meséljek én is. Lényegében mindent elmondtam. A Párizsba látogatásomat leszámítva. Az maradjon az én titkom. Niall és a fiúk történetét csak nagy vonalakban vázoltam. Ha tehettem volna azt is név nélkül, de a hírek Magyarországra is eljutnak. Még ha kicsi ország is. Szóval eleve tudott dolgokat, amiket meg akartam magyarázni. Mert végül is annyiban maradtunk, hogy barátok vagyunk. A rajongóknak még korábban ezt a verziót adtuk be. Viszont a családomnak el akartam mondani mindent. Meg is tettem. Elmondtam a húgomnak, majd anyámnak… Csak egy valaki volt, akit még tájékoztatni akartam a részletekről. Azt kívántam, bár inkább lenne egy klónom, aki ezt megteszi helyettem. Mindenképpen ki kellett tálalnom, mert az összes kellemetlenség nyolcvan százalékát az ő tudatlanságuk okozta, amiről én tehettem.