Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 4 - Liam

Kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy bemenjen, de csak nézett, mert nekem kellett előre menni.  Rettentő figyelmesnek tartottam ezt az udvarias viselkedést, de általában utáltam, ha valaki véresen komolyan vette. Olyankor például, amikor idegen helyre vezettek, és nekem kellett előre menni az ismeretlenbe. 

Felkapcsoltam a villanyt, és felakasztottam a kulcsot. Niall közben csodálkozva nézett körbe, és elindult befelé. 

– Itt mindig ilyen tisztaság van? – kérdezte, én pedig nem értettem, miért jön mindenki ezzel. 

– Ha nem ilyen, akkor bizonyára rég halott vagyok – mondtam, ő pedig nevetett. Bevezettem a konyhába, kezet mostam, és azonnal elkezdtem csinálni neki a hatalmas szendvicset. Azt hiszem mindent beletettem, amit találtam. Nem tudtam, hogy van-e olyan, amit nem szeret, de reméltem, hogy nincs, és jól megtömtem a nagy bagettet. Közben folyamatosan olyan dolgokról beszéltem, amire egyikünk sem emlékezett később. Letettem elé, és leültem vele szemben. Megköszönte, majd egy pillanat alatt eltűntette, én meg azonnal beszélni kezdtem, még mielőtt úgy döntött volna, hogy túl késő van. 

– Ha félig állat lennél, melyik lennél legszívesebben? – kérdeztem nevetve, de éreztem, hogy álmos vagyok, ezért átmentem a nappaliba és leültem a kanapéra ő pedig követett, és közben nevetett ezen a buta kérdésen. 

– Azt hiszem zsiráf – válaszolta, én meg felkaptam egy párnát és hozzávágtam. 

– Miért az? – kérdeztem. Nem a bugyuta fejű, szeretnivaló állatot vártam válaszul. Mindenki valami csúcsragadozót mondott volna, akit ismerek. Vagy nagymacskát, vagy farkast… 

– Mert kicsi vagyok, és a zsiráf meg nem. 

– Mert kicsi vagy? Ez olyan aranyos. Ne akarj más lenni, mint aki vagy – mondtam, és belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe. Azt hiszem, talán nem kellett volna. Muszáj volt mosolyognom, de zavarba hozott, szóval a földre néztem. – Így is oda vannak érted – folytattam, még mindig a földet bámulva. Hirtelen olyan nehéz lett a fejem, hogy nem tudtam megtartani, a vállára hajtottam, és azonnal el is aludtam. 

Reggel, még álmosan nyitottam ki a szemem, de mozdulni sem tudtam a szoros ölelésben. Fogalmam sem volt mióta lehettünk úgy, de ha végig, akkor már órák óta. Óvatosan kihámoztam magam, és 10 perc alatt rendbe hoztam a külsőm, aztán csináltam valami reggelit, és visszamentem a nappaliba, ahol Niall még mindig olyan békésen aludt, mint egy kisgyerek. Legszívesebben hagytam volna, hogy addig aludjon, ameddig akar, de végül győzött a józan eszem. Hiszen valószínűleg így is elkésik miattam. Nincs napjuk, ami ne lenne betáblázva. 

Felébresztettem, megetettem, és elküldtem. Utálnám magam, ha miattam kapna. Miközben azon aggódtam, hogy ő elkésik teljesen elfelejtettem, hogy én is elkések. Ha öt percből olyan hiszti volt, mit kapnék tíz percért? Te jó ég! Nem mertem belegondolni, megkockáztatni meg pláne, így siettem, ahogy tudtam. Tényleg az utolsó pillanatban értem oda, de még pont szerencsém volt, és azt hiszem rengeteg pozitív energiát adott a szöszi, hihetetlen, hogy mindig milyen vidám, és kedves. Azt hiszem ettől egészen másképp láttam a világot, mert az a nap nem volt kiábrándítóan rémes. Szinte végig vigyorogtam, mint egy dilis, mert az én szervezetem képtelen volt egyszerre ennyi pozitív hangulatot tárolni, és ahol tudott utat tört magának. Szerintem ilyenkor azt hiszik, valami bajom van, de nem érdekel, mert jól érzem magam. Ha pedig jól érzem magam, mindenki elmehet, ahova akar. 

Délután kaptam egy SMS-t, idegen számról: „Nem késtem, és köszönöm. Niall” Azonnal elmentettem, és válaszoltam neki: „Szívesen, máskor is”