Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 12 - Danny

– Megigazítottam a csokornyakkendőjét, és kisimítottam az arcából esőáztatta, göndör fürtjeit. Úgy nézett rám abban a pillanatban, hogy nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. Csokornyakkendőt hordott és ezt imádtam benne. Egész bolondnak tűnt miatta, de annyira aranyosnak találtam, hogy ez nem érdekelt egyikünket sem. Aznap kegyetlenül zuhogott, de mi mégis ott álltunk a parkban, és úgy néztünk egymásra, mintha az utolsó alkalom lenne, hogy látjuk a másikat. Nehéz volt a búcsú, de nem éreztem úgy, hogy sírnom kéne miatta. Sosem éreztem úgy, hogy bármi miatt sírnom kéne. Csak néztünk egymásra komolyan, mikor egyszer csak elmosolyodott. 

„Tiszta fekete az arcod” mondta lágyan, még mindig mosolygott. Sadakora hasonlíthattam, aki egy japán horror kísértete, de őt nem érdekelte, úgy nézett rám, mintha a leggyönyörűbb dolog lennék, amit életében látott. Úgy nézett, mintha kételkedne benne, hogy valaha is jobbat látna nálam. Tudtam, hogy nincs igaza, de mellette mindig úgy éreztem, vagyok valaki. Ha nem volt körülöttem bizonytalan lettem, és csak rá tudtam gondolni. Ez volt az utolsó, hogy az utazás előtt találkoztunk. Tudtam, hamarosan újra láthatom, mégis fájt. Mindig utáltam búcsúzkodni, ennek ellenére kitettem magam neki. Átölelt és a fülembe súgta: 

„Hamarosan”  

Azt hiszem ő is hasonlóan érzett, mint én. Úgy gondoltam, együtt fogjuk leélni az életünket. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez így lesz. Nem kételkedtem egy pillanatig sem. 

Képtelen voltam sírni, mikor elment, és akkor is, mikor a halálhíre érkezett… 

Akkor már jó ideje nem hallottam felőle. Tudtam, hogy rég keresett volna, ha visszajött, ezért nem foglalkoztam vele. Gondoltam nem ér rá, és ha megérkezik, majd örülünk. Sosem voltam érzékeny típus, és féltékeny sem. Tudtam, hogy szeret, és bíztam benne. Teljesen átlagos nap volt, mikor az anyja felhívatott, és közölte… halott. 

Még nem ismertem személyesen. Amikor a telefonban mondták, hogy tőle érkezik a hívás, de személyesen nem tud beszélni, azt hittem csak nem ér rá valami miatt, mikor a hírt meghallottam biztos voltam benne, hogy nem tudta volna saját maga közölni. Csak néhányszor beszéltünk, webkamerán mutatott be minket egymásnak. Kicsit kellemetlen is volt, de rá vallott. Szeretnivalóan őrült volt, és mikor megtudtam, hogy halott… mikor meghallottam a telefonban, először leültem az ágy szélére, hallgattam a magyarázatot. Lezuhant a gép, és csak akkor tudták azonosítani. Az anyjának kellett bemennie, és megnézni, hogy a fia maradványait látja-e. Csak üres érzés volt. Ott ültem, a telefon akkor már mellettem hevert az ágyon, én pedig csak néztem magam elé. Nem sírtam, képtelen voltam rá mindig is. Csak ültem ott. Egy darabig nem gondoltam semmire, majd előbukkant a gondolataimban, és az elmúlt két év összes emléke elöntötte az agyam. Hetekig csak feküdtem, nem mentem sehová, és erőszakkal etettek. 

Néhány héttel később egyszer csak lesétáltam a lépcsőn. Nem mosolyogtam, de felöltöztem, és kisminkeltem magam. Azonnal tudták, hogy az élet folytatódik. 

Sokat gondoltam rá, de inkább örömmel, mint szomorúan. Örültem, hogy ismerhettem egy ilyen csodálatos embert. Erőt adott, ha magam elé képzeltem a mosolyát. – meséltem ábrándozva. Még mindig fájt ez az emlék. 

– Mi volt a neve? 

– Danny 

– Mivel foglalkozott az anyja? 

– Egy divatcég feje volt New Yorkban, sikeres üzletasszony. Az apja meghalt még mikor kis gyerek volt. 

– Tehát ezért? – állapította meg Liam rövid faggatózása, és a történetem után. Meg fogta a fejét, és komolyan nézett maga elé.