Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 20 - Home sweet home, or not

Perzselő délutáni napsütés fogadott. Nyár volt, és én elszoktam ettől az időjárástól. Szinte szétégették bőrömet a nyári nap rakoncátlan sugarai. Az időjárás vidám, ahogy az utcán sikítozó, és rohangáló gyerekek is vidámak voltak. Minden olyan veszettül vidám volt… csak én nem.  Persze nem aggódtam. Vagyis, azt mondtam magamnak, hogy nem aggódom. Niall ugyanis bizalmat kért, én pedig bízom benne. Nem is tehetek mást. Próbáltam kiüríteni a fejem, ezért lementem a telepi játszótér felé sétálni. Igazából sétálásnak neveztem, de legjobb barátnőmhöz tartottam, akivel így is minden nap sikerült beszélnem így vagy úgy. A szégyentelen kis sugarak gátlástalanul nyaldosták a bőröm, a gyerekek rohangáltak, mászkáltak a mászókákon, csúszkáltak a csúszdán és anyjukat kérlelték, hogy maradjanak még fél órát. Az egész teret gyerekek jókedvű nevetése, és kiabálások zaja töltötte be. Néhány mellettem elhaladó kocsi nyitott ablakán hangos zene szűrődött ki. Minden olyan volt, mint régen… Minden olyan volt, mint London előtt. Teljesen átlagos, vidám, s csak én voltam keserű. Ahogy a házhoz értem, megálltam az ajtó előtt és telefonom után kutatva figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. 

Hirtelen forró férfikéz érintette meg a hátamat, majd derekamra csúszva megállt. Az én esetemben ez egy nagyon közvetlen mozdulat volt, szóval vagy egy részeg idegen, vagy… de mivel ő nem lehet, csak egy részeg idegen. Lassan megfordultam, hogy lássam ki az. 

– Te… – hallottam a saját hangom, de akkor már úgy éreztem kívülről látom magam. Szörnyű érzés fogott el. Hogy került ide? Nem itt van a helye. 

– Mi a baj, drága Rebecca? – kérdezte bájos mosollyal az arcán. – Már meg sem ismersz? Oly rövid ideig voltál távol, s máris elfelejtettél? – folytatta. Kétségbe estem. Képtelenség volt. Hogy került ide? Miért épp most? Honnan tudta, hogy visszajöttem? Tudta, hogy elmentem? Él? 

Amint ez a gondolat ette be magát az agyamba, az arcán öreg, élettelen, szürke lett a bőr lassanként. Horzsolások és repedések borították minden szabad bőrfelületét, az egyik szeme helyén kukacok hemzsegtek, és ahogy megszólalt, sötét alvadó vérszerű anyag folyt a szájából. 

– Mi a baj, drága Rebecca? Már nem szeretsz? – jött felém, ezennel visszataszító testével, és mocskos vigyorával. Az egyik lábát, amelyik teljesen ki volt csavarodva, maga után húzva. 

– Mi történt veled? Hogy kerülsz te ide? Hogy hogy élsz? – Tettem fel az első kérdéseket, amiket sikerült kinyögnöm a sokk hatása ellenére. Talán csak képzelődöm, bolond vagyok. Nem is vált zombivá. – Képzelem. Képzelem. – mondogattam magamnak, hátha az majd megnyugtat. De hogy tudnék megnyugodni, ha itt áll velem szemben Danny, akit valaha mindennél jobban szerettem, zombiként. Annyira irreális volt. Már nem az, hogy zombi. Azt meg tudom magyarázni azzal, hogy megőrültem. Nem lepne meg. De az, hogy él, és felém tart, valahogy hihetetlen volt. Minden egyes lépésére egy újabb hátralépéssel reagáltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, de aztán… Végül fal került mögém, és nem volt hova mennem. Végig csak az a lépés választott el tőle, és attól a szürke halott arctól, a belőle kifolyó mocsoktól, és egyszerűen képtelen voltam magam elé idézni az igazi arcát. Már teljesen el is felejtettem, hogy néz ki. Tudtam, hogy ő az, mégsem ő volt. 

Fájdalmas koppanással értem földet, és a fejemet alaposan beütöttem a padlóba. A hold szikrázóan ezüstös fénye világította be a szobát. Az árnyékok tündértáncot jártak a falakon. Csak álmodtam. Sűrűn lélegeztem, mélyeket. Még mindig fájt az emlék. Szerettem őt, és csak ennyi maradt belőle. Egy oszló hulla. Az is csak egy álomban. Eszembe jutott, hogy mióta tegnap kora este hazaértünk, még nem is tárgyaltam legjobb barátnőmmel. Tudat alatti üzenetnek fogtam fel az álmot. Úgy döntöttem azt jelenti, látogassam meg. Hajnali két óra volt, de nem akartam azonnal visszaaludni, így inkább barátnőm honlap építő portáljára látogattam, a http://sam-aemy.weboldala.net/ -re. Jó darabig nézegettem, milyen újdonságokat pakolt fel, mióta nem láttam, majd lassan újra álomba merültem.