Angyal

6. Sarah

Amint kiléptem a hatalmas penthauseból a legelső metrólejárathoz siettem. Még hogy vacsorázzak vele. Még csak az kéne. A belsőm már csak a gondolatra is bizsergett. Hogy tehette. Miért fizette ki? És ami még fontosabb, hogy fogom én ezt neki visszafizetni. Nos, nyilván James Westnek 50.000 dollár csak némi aprópénz volt, számomra pedig egy olyan összeg, amennyi nekem sosem lesz. Amikor azon tűnődtem, vajon ki fizethette ki a tartozásomat, és végül nála lyukadtam ki, kételkedtem ugyan, de gondoltam rákérdezek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy igazam lesz. Marlo már elkészítette a pénzt, de én visszautasítottam az előleget, mondván, hogy a problémám rendeződött. Amint végeztem a munkámmal idejöttem. Még jó, hogy Jenny nem látta. Délután fodrásznál volt, de ha itt lett volna, biztosan megkapom tőle a magamét. Pláne ha megtudta volna, hogy a gyanúm nem csalt és James fizette ki a tartozást. Beszálltam a Jersey Citybe tartó metrókocsiba, és még mindig fűtött a harag. Egy vacsora Jamessel. Micsoda őrültség lenne. Visszapörgettem az eseményeket. Olyan erősnek és hatalmasnak tűnt, ahogy a nagy tölgyfa íróasztala mögött ült. Mint egy modern király a várában. És Istenem, a halk érzéki hangja... A testem kellemesen bizsergett már csak attól is, hogy rágondoltam. Vonzódtam hozzá, ez nyilvánvaló volt, csakhogy én ezt nem akartam. Vagyis pontosítva, a józanabbik, értelmes felem nem akarta, mert a másik, ami a testemből, meg a bennem lévő vért pumpáló ökölnyi szervből áll, nagyon is akarta az egészet. Nem tudom, pontosan mi lehetett az, de vágytam rá. Amint megérkeztem a városba, egyenesen a kórházba indultam. Minden hónap első hetében én olvasok fel az itt kezelt rákos gyerekeknek. Ők nem mehetnek haza, vagy ki a szabadba, és sokan önkénteskedünk itt, hetekre osztva mesét olvasunk a gyerekeknek. A C12-es szobában már vártak rám a gyerekek. Hárman osztoztak a szobán, és mindig nagyon várták, hogy meglátogassam őket.

- Sarah! – kiáltották, amint beléptem. A szívem megtelt melegséggel, ahogy rájuk néztem. Kis harcosok voltak mindannyian. Már az ágyban feküdtek, kopasz fejüket sapka takarta. Annyira kegyetlen az élet, hogy ezektől a gyerekektől elveszi a gyerekkort és betegséget ad helyette. Ők ennek ellenére nagyon bátran viselkedtek, és még a legapróbb dolgoknak is képesek voltak örülni.

- Sziasztok! – köszöntem a kis csapatnak, majd mindegyikük arcát megsimogattam. – Készen álltok a mesére? – kérdeztem mosolyogva, és az ablak mellet lévő fotelbe telepedtem.

- Naná! – válaszolták, majd előszedtem a könyvet, amit nekik választottam.

- Akkor vágjunk bele! – ütöttem fel a könyv fedelét, majd olvasni kezdtem.

***

*Gyakorlatilag egymás hegyén-hátán álltunk. A tolongásban elkerülhetetlenül egymásnak ütköztünk. Ekkor tört ki a verekedés Góré és a falka leghatalmasabb állata, egy jól megtermett, feketésbarna kan között. Bobby ezt a kant Rohinak hívta.

Góré egy gyakorlott harcos hatékonyságával küzdött. Tarkón ragadta Rohit, és a vállánál fogva lenyomta a földre. Mi, nézők, gyorsan hátrébb húzódtunk. A harc csak néhány pillanatig tartott. Rohi megadta magát, és a hátára fordult. A zajra azonban beszaladt hozzánk Carlos:

Felnéztem a könyvből, hogy megnézzem, kis közönségem alszik-e már. Az olvasólámpa fényétől is jól látszott, hogy a szemek már lecsukódtak, az arcok kisimultak, és mindannyian egyenletesen szedik a levegőt. Eltettem hát a könyvet a táskámba, felvettem a kabátomat, majd lekapcsoltam a lámpát és kifelé indultam a szobából. A folyosón le voltak oltva a lámpák, és a gyér fényben egy alak állt szemben a fal mellett. A jól szabott öltönyt, és méregdrága cipőt egyből felismertem. Szívem hevesebben dobogott.

- Mr. West! – szóltam halkan. – Mit keres itt? – Erre közelebb lépett.

- Gyorsan elrohant az irodámból. – suttogta.

- Siettem. – feleltem. – Hogy talált meg? – kérdeztem. Nyilván nem mondtam neki, hogy idejövök. – Csak nem követett?

- Az maradjon az én titkom. – indult meg velem együtt a kijárat felé.

- Ha a vacsoráról van szó, a válasz még mindig nem. – kezdtem. Egy belső hang, amit elfojtottam, viszont azt sikoltozta, hogy igen, igen és igen!

- Ezt sajnálattal hallom. – nyitotta ki előttem a főbejárat kétszárnyú ajtaját. – Akkor meg kell győznöm.

- Miért érdeklem magát? – kérdeztem fáradtan. – Nálam sokkal tökéletesebb lányok szívesen elmennek magával vacsorázni bármikor. – A kinti fényekben jobban meg tudtam nézni. Borostás arcát bevonta a sárga lámpafény. Istenem, mennyire jóképű volt.

- Nos, magánál érdekesebb lánnyal még nem találkoztam. - válaszolta egy félmosollyal. – Maga különleges. – tette még hozzá. Te jó ég, fülig elpirultam. Éreztem a forróságot az arcomra kúszni. Nem vagyok hozzászokva, hogy férfiak flörtöljenek velem. – Gyönyörű, amikor elpirul. – búgó hangjától megremegett a térdem. A falam repedezni kezdett.

- Csak egy vacsora! – jelentettem ki. Abból még nem lehet semmi. Eszünk egyet, aztán mindenki hazamegy szépen. – És kérem, tegeződjünk. – ajánlottam. Többet beszélgettem vele ez alatt az alig két hét alatt, mint néhány kollégámmal, és őket is tegezem. Ráadásul nem sokkal volt idősebb nálam.

- Rendben Sarah. – mosolyodott el. Te jó ég! Van, amikor nem néz ki szívdöglesztően? – Szombaton nyolcra érted megyek.

- Rendben. – egyeztem bele. Már nincs visszaút.

- Most pedig hazaviszlek. – mutatott a limuzinja irányába. Már tiltakozni akartam, de azonnal közbevágott. – Nincs apelláta. – emelte fel mutatóujját, mintha csak egy gyereket regulázna meg éppen. Sóhajtottam, majd beszálltam az autóba.

Keveset beszéltünk mialatt hazavitt, majd még egyszer elmondta, hogy szombaton nyolcra értem jön, aztán bementem a lakásba. Kimerült voltam már, de ugyan akkor furcsa idegesség is átjárt. Olyan mintha egy randira mennénk. Mármint persze ez nem randi. Távolról sem az. Soha nem is lesz. Mi ketten soha nem randizhatunk. Jenny a szobájában telefonált, én pedig a sajátomba mentem. Mex megint alaposan megszaglászott, amíg a pizsamámat vettem elő a szekrényből, majd elmentem zuhanyozni. Arra vártam, hogy a forró víz kimossa a fejemből a Jamesszel kapcsolatos gondolataimat. Sajnos ez nem történt meg. Sőt! A gondolataim egyre jobban elkalandoztak. Elképzeltem őt ruha nélkül. Azt, hogy milyen izmos lehet a karja, a mellkasa, és hogy vajon mi lapulhat a nadrágja alatt. Ó szent ég! Ide hidegzuhany kell! Át is állítottam a hőfokot. Nekem aztán nem lesznek nedves fantáziaálmaim egy New Yorki playboyról! Megtöröltem a hajamat, megszárítottam, majd visszamentem a szobámba. Befeküdtem az ágyba, lekapcsoltam a lámpát, megsimogattam Mexet majd lehunytam a szememet. A fejem szórakozott velem. Egyre csak képeket láttam James arcáról, szemeiről, ajkairól, ahogy a nyakamat csókolja, az ajkaimat, a hasamat, majd lejjebb.... A rossebbe! Nagyot csaptam a takaróra, majd a másik oldalamra fordultam és felkészültem egy hosszú éjszakára.

*részlet W. Bruce Cameron- Egy kutya négy élete című könyvéből.

Kedves olvasók!
Ismét új résszel jelentkezek!
Jó olvasást, jelezzétek, ha tetszett!
-LD♥