Üvegszív

1. fejezet

„Felednél mindent s emlékezel mégis!..." (Ady Endre)

Ha most visszagondol, igazán nem érti, hogy tegnap éjszaka miért is tűnt olyan jó ötletnek hagyni, hogy az a rasztahajú fickó – akinek igazság szerint nem emlékszik a nevére – meghívja még egy tequilára. Dina tudja – és akkor is tudta –, hogy már épp eleget ivott, a világ kellemesen eltompult, a színek összemosódtak, a határok elfoszlottak, így hát tulajdonképpen nem volt szükség még egy körre. Máskor talán képes is lett volna nemet mondani, de abban a pillanatban, ahogy belenézett a fickó kék szemébe, a gyomra görcsbe rándult, és eszébe jutott, hogy mi is vár rá másnap, ezért aztán – nem éppen megfontoltan – úgy döntött, hogy tequilából sosem lehet elég. Pedig nem is szereti igazán a tequilát.

Befordul a keskeny utcára, és közben csak azért nem fogadja meg, hogy soha többet nem iszik, mert tudja, hogy úgyis megszegné ezt a fogadalmát, akkor pedig mégis mi értelme lenne?

A könyvesbolt feletti lakás hátsó bejárata előtt megtorpan, kihúzza a füléből a parányi fülhallgatót, de ahogy megrohanják a város tompa zajai, inkább gyorsan visszateszi. Dina lételeme a zene, és bár jelenleg a hasogató fejfájást cseppet sem enyhíti, de még mindig jobb, mint a forgalom kusza zaja. A zene ellazítja, megnyugtatja, és egyébként is épp az egyik kedvenc száma kezdődik el, ezért úgy dönt, azt még meghallgatja, közben pedig elszív egy cigarettát. Tudja, hogy ezzel az elkerülhetetlent halasztgatja, de nem érdekli. Szüksége van egy cigire, mielőtt felmegy és beleveti magát az „üdv újra itthon" buliba, amire jobban örült volna, ha nem hívják meg.

Mert az egy dolog, hogy az ember barátnőjének a pasijának az öccse két hónapos erdélyi turné után hazaérkezik, és ennek mindenki örül. De minthogy az ember barátnőjének a pasijának az öccséről van szó, mégis hogy jön ő a képbe? Így is eleget találkozik Kamillával és Adriánnal, gyakorlatilag a könyvesboltjuk lassan a második otthona. Ráadásul ez most egy amolyan családi összejövetel lesz, tehát tényleg semmi keresnivalója itt. Jó, ez tulajdonképpen nem teljesen igaz, és minthogy Dina többre becsüli az őszinteséget, mint a hazugságot (annak ellenére, hogy gyakran szokott hazudni, de erre a legkevésbé sem büszke), kénytelen belátni, hogy – ha akarja, ha nem – gyakorlatilag ehhez a családhoz tartozik, mondjuk, mint valami unokahúg vagy ilyesmi.

Először is: Kamilla olyan, mintha a testvére lenne, Dina véleménye szerint kevés olyan szoros barátság létezik, mint az övék – még akkor is, és ezt azért pironkodva vallja be, ha Kamilla nem tud mindent róla, de hát mindenkinek vannak titkai...

Másodszor: az elmúlt három hónap alatt határozottan megkedvelte Adriánt, egyrészt a nyers, gúnyos humora miatt, de még inkább azért, mert olyan mélyen és őszintén szereti Kamillát.

Harmadszor: miután sikerült tisztáznia Adrián öccsével, Krisszel, aki nem mellesleg szívdöglesztő rockénekes, hogy szó sem lehet köztük szexről, a férfi barátként belopta magát a szívébe, olyannyira, hogy az erdélyi turnéja alatt rendszeresen beszélgettek a facebookon.

Negyedszer (és erre mindig mosolyogva gondol): a férfiak édesapja, István befogadta azt a kölyökkutyát, akit Dina nagyjából három héttel ezelőtt az út mentén talált. Szegény kutyus szörnyen szánalmas állapotban volt, de az állatorvosok és Dina gondoskodásának hála hamar felépült. A lány szívesen megtartotta volna Oszkárt (Dina az egyik kedvenc filmje, az Oscar után nevezte el a kutyust, mert ahogy meglátta, egy kis törpe maffiózó jutott az eszébe a kutyus bumfordi orra miatt – bár ezt az összefüggést nem tudná megmagyarázni –, és hát Keresztapának mégse hívhatta), a lakótársainak nem is lett volna ellene kifogása, azonban a főbérlőjük nem díjazta az ötletet. Így került a kutyus Istvánhoz, akivel Dina többször is beszélt telefonon, hogy Oszkár hogyléte felől érdeklődjön – majd ezek a beszélgetések tartalmasabbak és szerteágazóbbak lettek. Dina a mai napig nem érti, hogy ez pontosan hogy történt, lázadó természete miatt nehezen jön ki az idősebbekkel, Istvánnal mégis megtalálta a közös hangot.