Üvegszív

11. fejezet

„Valahol egy bús sóhaj szállt el S most lelkemen pihen" (Ady Endre)

Dina valami furcsa, zavaros álomból arra ébred, hogy papírszáraz az ajka, hogy elveszetten kótyagos, aztán ahogy kinyitja a szemét, a fejébe hasít a fájdalom.

Mi a franc? – nyög fel magában.

Inkább újra behunyja a szemét, a hasáról a hátára gördül, és a homlokára szorítja a karját. Ugye nem aludt el? Mennyi az idő? És miért érzi úgy magát, mintha tegnap alaposan berúgott volna?

Nagyot nyögve felül, újra kinyitja a szemét, de a helyzet most sem szívderítőbb. Megkeresi a mobilját, majd igen nagyot káromkodik, mikor meglátja, mennyi az idő. El fog késni... Hát nem szólt az a hülye ébresztő? Mégis milyen zenét vagy hangot állítson be, hogy képes legyen rá felkelni? Bár rémlik, mintha felriadt volna – igen, tényleg, kinyomta az ébresztőt, majd visszahanyatlott az ágyba, mondván, hogy csak icipicit behunyja még a szemét... Miért esik mindig ugyanabba a hibába? És miért érzi magát ennyire pocsékul?

Kikászálódik az ágyból, de ahogy feláll, megszédül. Komolyan megkeresi és alaposan megveri azt, aki ennyire csúnyán berúgott az éjszaka. A fizikai rosszullét nagyon ritkán van rá hatással – lelkileg is rosszul kell lennie valakinek ahhoz, hogy érezze, olyan pedig talán még sosem volt, hogy nemcsak érezze, hanem hasonló tüneteket is produkáljon. Mégis hogy csaphatta valaki ennyire szét magát? És mi hozzá ez az elveszetten kába fájdalom, ami mintha a szívét mardosná?

Egyetlen pillanatra átsuhan a fején, hogy mi van, ha ez valami más – valami, amit nem nevezne nevén, mert az biztos, hogy arra egyáltalán nem áll készen –, de aztán gyorsan el is hessegeti a gondolatot. Fogamzásgátlót szed, és még ha olyan állapotban is lenne – amilyenben nincs, nem, kizárt –, akkor sem jelentkeznének a reggeli rosszullétek ilyen gyorsan... ugye?

Nem, ezt most gyorsan ki kell vernie a fejéből. Ez egyszerű másnaposság, vagy talán inkább aznaposság, amivel nem is lenne baj, ha tegnap ivott volna, de ő tegnap filmet nézett – a Titanicot, bár ezt senkinek se vallaná be, azt pedig pláne nem, hogy amikor Jack Rose-t rajzolta, úgy zokogott, hogy fel-felcsuklott közben. De vége. Ennyit engedett meg magának. Új nap, új hét – új élet, vagyis talán inkább a régi, de ez most nem számít. Amit – ha nem kapkodja magát – stílusosan késéssel kezd...

Kávézásra és zuhanyzásra már nincs idő, úgyhogy – miután kinézve megállapítja, hogy az esős idő még ma is kitart, aminek egyébként örül, mert így legalább a világ hűen tükrözi a hangulatát – egy farmert, egy topot, rá pedig egy szürke, lazán kötött pulcsit vesz fel. Gyorsan kisminkeli magát – arcot rajzol, állapítja meg fanyarul, mert a feje enyhén szólva is leharcoltnak tűnik, így ezt nem spórolhatja meg, ha legalább valamennyire szeretne embernek, és nem élőhalottnak látszani, aztán felkapja a mobilját, a kocsikulcsát és a táskáját, és már rohan is.

A főtéren álló templom harangjai épp csak elhallgatnak, amikor kifulladva beesik az irodába.

– Kávét – nyögi köszönés helyett, mire az irodában tartózkodó egyetlen kolléganő vidáman felnevet.

– Zűrös reggel? – kérdi Léna szelíden mosolyogva.

– Így is fogalmazhatunk – mondja Dina, ahogy leveti magát az asztalához. Bekapcsolja a számítógépet és a monitort, majd Léna felé fordul. A lány, mint egyébként mindig, ártatlanul bájos a világoskék ingben és farmerben – Dinát mindig kicsit Rory Gilmore-ra emlékezteti, pedig nem sok hasonlóságot lehet kettejük között felfedezni.

– Ugye leszel olyan jó, és nekem is csinálsz? – kérdi Dina. Igaz, ez csak három az egyben, de még az is jobb, mint a semmi. Talán egy cigire is kilóg hátul...