Üvegszív

9. fejezet

„Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal..." (Tóth Árpád)

– És most? – kérdi Dina a konyhapultnak támaszkodva, miután elmosogatták a tányérokat, elpakolták a torta maradékát és az üres sörösüvegeket. Szinte semmit sem beszéltek, mióta magukra hagyták őket a többiek – az is olyan kurta és furcsa volt, Dina nem tudja magában hova tenni. Egyszer csak megjelent a verandán Adrián, és közölte, hogy ideje menniük. A belőle áradó egyszerű boldogság, a többiek értetlenséggel vegyes zavartsága, de legfőképpen Ákos visszafogott, mégis fájón jelenvaló félelme megbolygatta Dina lelkivilágát. Azóta sem tért magához egészen.

– Hogy érted? – lép elé Ákos. Könnyednek tűnik, de Dina érzi, hogy nem az. A nyugalom tengerszín felszíne mögött kételyek és vágyak kelnek egymással birokra.

A lány félrebillenti a fejét, fürkészi az érzéseket, de nem tud rajtuk eligazodni – zavarosak, elveszők, felsejlők, egyik sem megfogható, mind csak olyan, mintha köd mögé próbálna látni.

Ákos mosolyogva megfogja a derekát, majd felemeli, és a pultra ülteti. Dina lazán köré fonja a lábát. Érzi, hogy mindkettejükben egyszerre dereng fel a vágy – úgy érkezik, olyan hirtelen és olyan feltartóztathatatlanul, mint a nyári záporok. Végigsöpör rajtuk, nem tűr ellenállást.

A férfi lassan hozzáhajol, és olyan puhán és gyengéden csókolja meg, hogy Dina minden apró porcikája belebizsereg. Az ajkaik játszanak egymással, a nyelvük meg-megrebben. Dina karja már Ákos nyaka körül, a testük összepréselődik, és Dina érzi, hogy öléhez a férfi erekciója nyomódik, amitől a gyomrában mintha újra erőre kapnának a kolibrik...

Dina nem tudja, melyikük szakítja meg a csókot, talán egyszerre húzódnak el. Nézik egymást, mindketten gyorsan kapkodják a levegőt, és mindketten mosolyognak. Vajon ez a boldogság? Ez az egyszerű és könnyű összetartozás? Ez a minden érzés mögött felsejlő nyugalom?

– „Mi lesz velem, s mi lesz veled?" – mondja ki Dina az első dolgot, ami eszébe jut, de szinte rögtön el is átkozza magát miatta.

– Ez most valami idézet volt, igaz? – somolyog rá a férfi, mintha csak érezné, hogy bár Dina kimondta, de nem akar erről beszélni.

– Pilinszky, de honnan tudod? – mosolyodik el megkönnyebbülten a lány.

– Más a hangszíned, ha idézel, ilyenkor inkább susogó faleveleken átszűrt, délutáni, bágyadt napfény.

– Miért, egyébként milyen? – kérdi Dina mosolyogva.

– Mint a teába csorgó méz – jelenti ki gondolkodás nélkül a férfi, ebből Dina tudja, hogy ezen már töprengett korábban, hogy ez a kép nem most született meg benne, ami furcsa érzés. Furcsa, hogy a férfi így látja őt, hogy talán minden rezzenését egy képbe zárja – vajon így akarja megfesteni? Nem azt, ami valóság, hanem amit ő lát?

– Mindent így látsz? – kérdi halkan Dina. Ujjai Ákos tarkóján játszanak. Jó érzés, hogy miközben beszélgetnek, érinti a férfit, jó érzés felhevült bőrét tapintani, ami csak azért szokatlan, mert akárhány fiúval is került közelebbi kapcsolatba, sosem érzett ehhez foghatót.

– Mi mindent? – kérdez vissza Ákos értetlenül.

– A hangok, az érzések, a zene... minden képpé lesz benned?

– Azt hiszem – feleli a férfi picit félrebillentett fejjel, mintha csak azt mondaná, nem tehet erről, ilyennek született.

Dina elmerül a férfi arcának szelíd vonásaiban, a szemöldökének komor ívében, a szája telt puhaságában, a szeme körüli apró ráncokban, a borostával borított határozott állában – úgy nézi, mintha mindet az emlékezetébe akarná vésni, és ettől a hirtelen felbukkanó gondolattól megijed, és a szíve gyorsabban kezd verni. Miért érzi most úgy, hogy emlékeznie kell a férfira? Miért érzi úgy, hogy minden apró vonását meg kell jegyeznie? Miért kísérti a gondolat, hogy ennek egyszer vége lesz, mikor még csak most kezdődött? És ez a gondolat miért fáj tompán és sajgón?