Üvegszív

13. fejezet

„... nem a függöny, nem a szél. A lebbenés" (Fodor Ákos)

Dina nem mozdul az ágyról. Bár nem fázik és nem is álmos, de összekuporodva magára húzza a takarót, a háta mögé teszi a kispárnáját, és aztán csak ül maga elé meredve.

Még hallja a férfi lépteinek halk dobbanásait, még hallja az ajtó kattanását, a kattanást, ami végleg elválasztja őket egymástól. Szeretne sírni, mert akkor talán megkönnyebbülne, de a könnyek nem jönnek, akkor sem, ha hosszan néz maga elé pislogás nélkül. Egyetlen, árva könnycsepp sem akarja megváltani.

Tudja, hogy Ákos végre megértette őt. Érezte a fájdalmát, de csak egy egészen apró, szúró fájdalom volt ez. Amit a férfi azóta érez, az megfoghatatlan. Nem nyugalom, nem boldogság, egyszerűen csak valami fura, megingathatatlan bizalom és... szeretet. Szeretet, ami törődni akar, ami félt, ami aggódik. Nem akarja ezeket érezni. Nem akarja tudni, hogy Ákos még most sem adja fel. Nem akarja újra és újra hallani a szavait: „Minden rendben lesz."

Nem akar hinni ezekben a szavakban.

Nem akarja, hogy hinni akarjon ezekben a szavakban.

Úgy érzi, a férfi olyasmibe kapaszkodik, amit el kellene engedni. Mint egy faágon didergő utolsó, magányos falevél.

„Minden rendben lesz."

Nem, semmi sem lesz rendben, semmi sincs rendben, akármit is hisz a férfi.

***

Ákos már leállította a motort, de mégsem képes kiszállni az autóból. Ül a kormánykerékre hajolva, és Edina szavain töpreng. Megkísérti a bizonytalanság. De ha arra gondol, hogy Edina nélkül éljen, ha arra gondol, hogy más az, aki miatt meg kellene törnie az átoknak, akkor olyan harag lobban benne, ami még őt magát is megijeszti.

Neki nem kell más. Neki Edina kell, ennyi az egész. Tudja ezt, és nem, ez nem makacsság vagy elvakultság, ez egyszerűen egy olyan tény, ami benne olyan tiszta, mint az újszülöttek ártatlan tekintete. És ha kell, hát szembeszáll bárkivel és bármivel, de ők ketten igenis együtt lesznek.

Felsóhajt, kiegyenesedik és hátradől. Bár ne okozott volna fájdalmat Edinának – rossz volt látni a lányt megtörten, és még rosszabb tudni, hogy ezt ő okozta. Óvatosabban és finomabban kell közelednie felé, lassan és türelemmel. Edina most fél – a csalódástól, a fájdalomtól, és Ákos tudja, hogy ha az ő szemszögéből nézi, akkor ezeknek mind van alapja. Ezért kell megmutatnia a lánynak, hogy bár talán tényleg folyamatosan születik és haldoklik benne a szerelem – de ha meg is hal, mindig újjá fog születni. Mindig.

Aztán egyszer talán majd marad...

***

Már besötétedett, de Dina még mindig a falnak támasztva a hátát ül az ágyán. Korábban rávette magát, hogy kimenjen vécére, hogy lezuhanyozzon, enni is akart, de a torka összeszorult, és egyetlen falatot sem tudott leerőltetni rajta.

Az éjszaka most mintha visszatartaná a lélegzetét, mintha némán, önmagába dermedten várna.

Az üresség a szíve mélyén olyan, mint a csend, ami poros, pókhálós pincében feledett megkopott, megfakult könyv lapjai között lehet.

***

Ákos áll a vászon előtt. A vászon még fehér és néma. A férfi hagyja, hogy ez a fehér betöltse, hogy elcsendesítse az érzéseit, hogy odabent olyan hallgatag legyen, mint amilyenek a csillagtalan, téli éjszakák.

Mosolyog, mikor puhán és lassan, könnyed derűvel valahol a lelke mélyén havazni kezd...

***