Üvegszív

14. fejezet

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked" (Radnóti Miklós)

Dina a félhomályos folyosón egész testében remegve támaszkodik a falnak. Itt senki sem láthatja, ez a rész a klub látogatói előtt zárva van, legfeljebb csak a zenészek, de ők már ismerik, ők a barátai, így hát nem bánja, ha észreveszik a félelmét és a gyengeségét.

Meg tudja csinálni, képes rá.

A színpadról dübörögve árad le a zene. Behunyja a szemét, és arra gondol, hogy hányszor próbálták már el a számot, hogy amikor elmondta Krisznek, hogy mit szeretne, a férfi elvigyorodott és tétovázás nélkül igent mondott. Pedig akkor még nem tudta, hogy Dina olyasmit fog papírra vetni, amit imádni fog – Dina még most is mosolyog, ha Krisz meglepett tekintetére gondol, ahogy végigfutja a sorokat, majd a felcsillanó elismerésre a szemében és a halk szavakra: „Ez kurva jó..."

A férfi még nem tudhatta azt sem, hogy Dina érti a zenét, hogy pontosan el tudja mondani, mit akar, hogy az együttes dobosa, Gábor és ő mennyire összhangba kerülnek, és így valami olyan csodálatos zene születik, amire nincsenek is szavak.

És akkor Krisz még nem tudhatta azt sem, hogy Dina tud énekelni, nem tudhatta, hogy az együttesének tagjai mind beleszeretnek a hangjába, és könyörögnek majd neki, hogy lépjen be közéjük. Ami persze kedves dolog, de Dina nem érzi úgy, hogy ilyen életre született volna. Hiszen most is majd' meghal az idegességtől és a testében fel-alá nyargalászó feszültségtől. A torka annyira összeszorult, hogy retteg, egyetlen hang sem jön majd ki a száján, hogy a közönség némán mered rá, és a helyzet egyre kínosabbá válik, mert képtelen énekelni, és... Nem, minderre most nem gondolhat, ezt nem képzelheti el, mert akkor talán még jobban megijed.

Inkább arra gondol, hogy mennyire örömteli volt a közös munka, hogy Krisz mindvégig mennyire rendes és támogató volt – Dina olyan oldalát ismerte meg, aminek nem is sejtette a létezését, és ha őszinte akar lenni, igazából nem is feltételezte, hogy a férfiban ennyi mélység, törődés és szeretet lakozik. Aztán ott vannak az együttes tagjai és a felkért zenészek, akik mind segítőkészek és kedvesek voltak, és sose mondtak nemet, ha ő azt kérte, csak még egyszer próbálják el. Aztán Adrián és Kamilla, akik szintén ugrottak első szóra, és amikor beavatta őket a tervbe, egy cseppnyi habozás nélkül siettek a segítségére.

És most itt van a pillanat. Az este, amiért hosszú heteken át dolgozott. Ákos ott ül egy hátsó asztalnál, pontosan szemben a színpaddal, nyugodt és békés, még mit sem sejt. Dina megleste őt, még mielőtt a zenekar színpadra lépett volna. A férfi újra szakállt növesztett, a haja is megint hosszabb – nem sokkal, annyi idő azért nem telt el, de Dina azért pontosan látja a különbséget.

Mikor a sok várakozással, félelemmel és aggódással teli nap után először pillantotta meg Ákost, majdnem összeesett. Nem hitte volna, hogy ez lehetséges, de a lába tényleg mintha cserbenhagyta volna, és csupán az mentette meg, hogy a falnak vetette a hátát. Ákos annyira jóképű, annyira vonzó, a fekete ing tökéletesen simul a vállára, a laza farmer épp csak sejteti izmos lábát, és annyira... Dina nem is tudja. Az első sokk után alig volt képes megállni, hogy oda ne rohanjon hozzá. Át akarta ölelni, érinteni akarta az arcát, csókolni őt, aztán a fülébe súgni, hogy „Minden rendben lesz".

Természetesen nem mozdult, bár nagyon nehéz volt így tennie.

Dina most zavartan húzkodja a horgolt, testére simuló felső ujjait. Addig gyűrögeti egyre, míg lecsúszik a válláról, akkor gyorsan megigazítja, majd észre se veszi, kezdi elölről. Nem öltözött ki igazán. Fekete farmer, fekete top és a mélybarna horgolt felső. Sminket is épp csak tett magára, csak annyit, amivel kihangsúlyozza a tekintetét. Ezúttal nem akarja magát elrejteni, nem akar álarcokat, ezúttal azt akarja, hogy lássák.