Üvegszív

12. fejezet

„olyan mély a mi elhagyatottságunk" (Pilinszky János)

– Hát, nem úgy tűnik, mintha jobb kedved lenne – jegyzi meg finoman Léna, ahogy Dina kifulladva beesik az irodába.

– Nincs is – mondja Dina a térdére támaszkodva, kicsit szaporán kapkodva a levegőt. Nem kellene ennyit dohányoznia, határozottan nem tesz jót a tüdőkapacitásának – régen ennyi futás meg se kottyant volna neki. Kiegyenesedik, cuppogó hangok kíséretében az asztalához lép, és leteszi rá a könyveket. Legalább azokat sikerült úgy tartani, hogy ne ázzanak el – ezt magáról már nem mondhatja el, mert természetesen az eső pont akkor kezdett rá, amikor félúton járt, és természetesen csak ekkor vette észre, hogy az esernyőt a boltban hagyta.

– De legalább szereztél könyveket – próbálja felvidítani Léna kedvesen, és Dina komolyan sajnálja, hogy hasztalanul, már csak azért is, mert rendes tőle, hogy szeretne segíteni.

– Legalább – dörmögi halkan, majd minden további nélkül bezárkózik az iroda pici mosdójába.

Felkapcsolja a villanyt, aztán lehúzza magáról a pulcsit, és a mosdókagyló felett kicsavarja belőle a vizet, majd a jéghideg radiátorra teszi száradni. A topja is nedves kicsit, de ezt még túléli. Lehajtja a vécé fedelét, ráül és lehúzza a tornacipőjét és a zokniját – ezeket nem veszi vissza, az asztal alatt úgyse látszik, hogy mezítláb van. A nadrágja térdig vizes, de azért egy szál bugyiban mégse flangálhat az irodában, úgyhogy azt csak annyira veszi le, hogy amennyire lehet, kicsavarja belőle a vizet, majd vissza is húzza magára.

Aztán a mosdókagyló elé áll, és a tükörbe néz. A haja lelapult és csuromvíz, úgyhogy miután kicsavarja, kontyba tornyozza a feje tetejére – hamarabb megszáradna, ha leengedve hagyná, de így is eléggé fázik, nem hiányzik, hogy a vizes haja a nyakára és a hátára omoljon. Forró vízzel megmossa az arcát, aztán vécépapírt tép, és úgy ahogy eltünteti magáról az elkenődött sminket. Hát, így határozottan vacakul fest, de ez ellen most nem sokat tehet.

Mély levegőt vesz, és eltökélten kilép a mosdóból, de szinte rögtön meg is torpan. Ez az érzés nem az övé. Talán a düh és a sajgó fájdalom sem az övé volt? Mégis mi az, ami a sajátja, és nem Ákosé? A fájdalom, a félelem és az értetlenség – igen, ezeket ő érzi, de minden más... Miért érez ilyen eltökélt határozottságot?

Az asztalához rohan, és felkapja a mobilját.

Felejtsd el – írja, aztán a címzetthez adná Ákost, amikor észreveszi, hogy meg sincs a telefonszáma. Ez meg hogy lehet? Hát persze – erre nem jutott idejük, és hát tekintve, hogy össze voltak zárva, szükség sem volt rá.

Gyorsan átírja az üzenetet, és már küldi is Kamillának.

Mondd meg Ákosnak, hogy bármit is akar, felejtse el.

Félreteszi a mobilt, és várja, hogy harag suhanjon át rajta, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló érzés, esetleg bosszúság, ehelyett azonban derűt érez. Most vajon mégis mi történik a könyvesboltban?

Üzenetet jelez a mobil – Kamilla írt vissza, de nem egészen azt, amit Dina várt volna.

Szeretné, ha megadnám neki a számodat.

Nem!!! – írja vissza Dina, amilyen gyorsan csak tudja, de ahogy újabb derűhullám önti el, már tudja, hogy elkésett.

Miért nem? – érkezik ismeretlen számról az üzenet, természetesen Ákostól.

Dina összeszorított szájjal írja a következő üzenetet, és már küldi is Adriánnak, mert tudja, hogy nem Kamilla árulta el.

Ezt most muszáj volt?