Üvegszív

6. fejezet

„... és alszik a szívben az aggodalom" (Radnóti Miklós)

Dina nem tudja, hány perc telik el úgy, hogy csak nézik egymást és egy szót sem szólnak. Felőle akár órák is lehetnek. Eleinte fogalma sincs, mit érez. Talán csak megkönnyebbülést. Egész életében hordozta ezt a terhet, soha senkinek nem mert róla beszélni – mert végül is ki akarna olyan valaki közelében lenni, aki mindig pontosan tudja, hogy mit érez éppen a másik?

Most viszont felszabadult. Ahogy Ákos néz rá, ahogy meg se rezzen, ahogy egyszerűen csak hagyja, hogy érezze most az érzéseit, az többet mond bármilyen szónál. A férfi nem menekül, nincs benne félelem, aggodalom, nem ijedt meg és nem érzi azt, hogy vissza kellene fognia az érzéseit, hogy takarnia kellene őket. Őszintén nem bánja, hogy Dina mindent érez, és ez... egyszerre hatja meg a lányt, és egyszerre ijeszti meg.

– Mire gondolsz most? – kérdi halkan Ákos.

– Arra, hogy miért nem félsz tőlem – feleli Dina őszintén.

– Félnem kellene? – húzódik kedves félmosolyra a férfi ajka, a hangjában szelíd derű.

– Hát... vagy legalábbis ijedtnek lenned, esetleg irtóznod tőlem vagy ilyesmi.

– Nem tudom. Engem ez az egész inkább elvarázsol. Sose értett, érthetett meg engem senki, mert aki tud is arról, milyen vagyok, elképzelni sem tudja, milyen így élni. Erre jössz te, és egyszerűen csak érzed. Osztozol velem. – A férfi leheletnyit megvonja a vállát. – Lehet, hogy önző vagyok, de nekem ez most olyan, mintha már nem egyedül kellene cipelnem ezt a terhet.

– Érdekes – sóhajt a lány. – Azzal, hogy elmondtam, én is így érzek.

– Soha senkinek...

– Soha.

– Megértem.

– Tényleg?

– Persze. Egy cipőben járunk.

– Ja, csak az enyém magas sarkú... – fűzi hozzá fanyarul a lány, de érti, hogy mit akar mondani Ákos. Mindketten olyan titkot őriznek, amit más nem érthet meg, ami mást csak elriasztana. És most itt vannak ők ketten, és a legkevésbé sem riasztják egymást.

Dina érzi, hogy a férfi megkönnyebbülése lassan nyugalommá enyészik. Aztán kíváncsiság rebben benne, de Dina erre még nem áll készen, úgyhogy hirtelen felpattan.

– Elmennék úszni.

– Miért? – kérdi Ákos különös tekintettel, talán bölcsesség és megértés rezzen benne.

– Fel kell dolgoznom ezt az egészet, és... segítene, ha nem lennél most a közelemben. Jelenleg elég megbirkózni a saját érzéseimmel, a te kíváncsiságoddal már nem bírok el.

Ákos bólint, lehajtja a fejét, mint aki elszégyelli magát, aztán mégis felnéz az ajtó felé hátráló lányra.

– Mire visszajössz – kezdi szomorúan – a kíváncsiság el fog tűnni, de szeretném, ha tudnád, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem érdekelsz.

– Tudom – mosolyodik el Dina kicsit bátortalanul. Nem szokott hozzá az ilyen mély és felkavaró őszinteséghez, nem egészen tudja, hogyan kezelje ezt, hogyan viselkedjen, hogyan legyen önmaga. A titok fal volt, ami elválasztotta őket egymástól, fal, ami ugyanakkor védte is, de ez most eltűnt. Meg kell tanulnia, hogy már nem kell hazudnia önmagáról, hogy a férfi mellett most már tényleg, igazán és tisztán adhatja magát – nem kellenek az álarcok, nem kellenek az évek alatt alaposan kifejlesztett, néha már-már ösztönös védekezési technikák, egyszerűen csak elengedheti magát...