Üvegszív

Epilógus helyett

„Mit láttam benned? Magam végzetét." (Szabó Lőrinc)

Sokk – ez az egyetlen szó, amivel Léna le tudná írni, amit érez. Sokkot kapott. Hatalmas sokkot. Igazából nem is érez, csak mered a színpad felé döbbenten, és nézi a férfit, akibe szerelmes lesz. Mert az lesz, tudja. Ez elkerülhetetlen. És a férfi is szeretni fogja őt. Ez is elkerülhetetlen.

Mindig tudta, hogy így lesz. Meglátja azt a férfit, akivel leéli majd az életét, és ezt tudni fogja. Egyszerűen vannak dolgok, amiket tud. Mint ahogy tudja azt is, hogy Dina és Ákos között minden rendben lesz. Mert szeretik egymást. És ha az emberek szeretik egymást, akkor minden rendben van, vagy ha még nincs, akkor előbb-utóbb rendben lesz. Mert a szeretet az egyetlen, ami tényleg csodákra képes. Igazi csodákra. Léna nem naiv, bár sokan tartják annak, tudja, hogy így van, de nem bánja, azt se, ha ártatlannak vélik, de vannak dolgok, amiket akkor is jobban ért másoknál. Az édesanyja szerint ez egy olyan örökség, amivel együtt kell élnie. Léna igazából sose bánta, hogy így van, de most...

Nem számított rá, hogy ennyire hamar megtörténik. Hogy ennyire hamar megtalálja a férfit, akit szeretni fog. Ez... ez így nem jó. Még tapasztalatokat akart szerezni, hogy ne legyen béna és ügyetlen és... az ég szerelmére, hiszen még csak meg se csókolta soha senki! És ez a férfi... hiszen sokkal idősebb nála! Sokkal-sokkal... Hány éves lehet vajon? Olyan sok mindent tud csak úgy, ha ránéz az emberekre, ezt miért nem? És miért kell, hogy idősebb legyen? Miért nem lehet vele egyidős? Jó, valószínűleg egy vele egyidős fiúnak is sokkal több tapasztalata van, mint neki, ami igazából egyenlő a semmivel, tehát nem túl nehéz lekörözni, de hát akkor is, ez a férfi...

– Hé, az ott nem anya? – böki oldalba Kornél, mire riadtan megugrik.

– Mi? Hol? – kérdi értetlenül a lány, amikor eljut a tudatáig, hogy mit is mondott a bátyja. Kornél a klub lépcsője felé mutat. A kijáratnál épp most tűnik el Ákos, és nem sokkal mögötte valóban Léna édesanyja lépked – de hát ez lehetetlen! Mégis mit keresne itt? És miért van rajta a „Dorothy-cipő"? A tűzpiros tűsarkú, amit csakis nagyon különleges alkalmakkor visel... Léna úgy érzi, semmit sem ért.

– Úgy tűnik – szólal meg vele szemben Ricsi, aki szintén fürkészve figyeli a lépcsőt.

– De mit keres itt? – fortyan fel Léna nem éppen kedvesen.

– Talán szemmel tart téged – mosolyodik el visszafogottan Ricsi.

– Nem vagyok már gyerek, és anya bízik bennem – állítja határozottan a lány. Nem, tudja, hogy az anyja nem miatta van ma itt – de akkor miért?

– Számunkra mindig gyerek leszel, Prücsök. Hetvenévesen is – jegyzi meg szelíden Kornél.

– Miért pont hetven? – néz rá meglepetten Léna.

– Mert akkor még van esély rá, hogy én is életben legyek – vigyorodik el a bátyja. – Igaz, vén trottyos leszek már, igazából te is, de attól nekem még gyerek leszel.

– Kösz, ez biztató – húzza el a száját Léna, de a szeme vidáman csillog. Imádja a bátyjait. Még Ivánt is, aki komoran ül a sarokban, és szótlanul figyeli őket, és aki a legtöbb emberre a frászt hozza, pedig nincs benne semmi félelmetes, egyszerűen csak olyan hidegen és szúrósan tud nézni, hogy az emberek sokszor szólni se mernek a közelében. Iván ilyen – visszahúzódó, és mivel magas és robusztus alkatú, talán idegenek számára tényleg ijesztő lehet kicsit. Ráadásul most még a szokottnál is komorabban néz, mert nem szereti az ilyen szórakozóhelyeket, a zenétől pedig valószínűleg hányingere van, de mégis itt van. Mert a kishúgának születésnapja van, és Léna büszke rá, hogy a bátyjaival ünnepel. Persze nem teljesen így tervezte, de amikor Dina meghívta, merthogy úgy gondolja, neki köszönheti, hogy rájött, mit kell tennie, nem tudott nemet mondani. És az természetes volt, hogy a bátyjaival akarja ünnepelni ezt a napot.